Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Ragadozó emlősök táplálkozási kapcsolatai - Natura Somogyiensis 21. (Kaposvár, 2012)
2. Irodalmi áttekintés - 2.2. Ragadozó emlős fajok táplálkozási szokásainak jellemzése és kutatottsága
10 Natura Somogyiensis 2.2. Ragadozó emlős fajok táplálkozási szokásainak jellemzése és kutatóttsága Aranysakéi (Canis aureus Linnaeus, 1758) Az aranysakéi három földrész ragadozója. A fejlett társas szerveződésének és a változatos táplálékszerzési stratégiáinak köszönhetően nagyon sokféle éghajlatú területen és élőhelyen képes megélni (Fuller et al. 1989). A Kárpát-medencétől, mint a legészakibb, mérsékelt övi kontinentális éghajlatú területtől egészen az Egyenlítőig (Kelet-Afrika szavannájáig) sokféle élőhelyet képes benépesíteni. Magyarországon őshonos; a középkortól bizonyíthatóan alacsony sűrűségben, de folyamatosan jelen volt (Tóth et al. 2009). A XX. század második felében tűnt el Közép-Európa és a Balkán-félsziget jelentős részéről, ami számos tényező mellett elsősorban az élőhelyeinek rombolására, részben az erőteljes üldözésre vezethető vissza (Krystufek et al. 1997, Heltai et al. 2010, Arnold et al. 2011). Az 1940-es évekig hazánkban is kipusztult (Rakonczay et al. 1990), ezután csak kóborló példányai fordultak elő. Az 1990-es évek elején kezdődött a sakál magyarországi visszatelepülése az ország déli megyéibe (Heltai et al. 2000), a faj terjeszkedése napjainkban is tart (Szabó et al. 2009). A faj dél-dunántúli megtelepedését elősegítette a mezőgazdaság átalakulása. A korábbi szocialista nagyüzemi szemléletű gazdálkodástól extenzívebb, és egyben környezetkímélőbb gazdálkodásmód pedig kevesebb műtrágya, rágcsálóirtó- és rovarölőszer felhasználásával járt együtt. Ezek a körülmények kedveztek a sakál fő táplálékforrását jelentő kisrágcsálók állományainak, egyúttal az élővilág változatosabbá válását is eredményezték. A búvóhelyek (parlag, bozótos, árokpartot kísérő bokorsorok) nagy száma, az élőhely zavartalansága szintén elősegítette a sakál megtelepedését. A veszettség visszaszorítása, a ragadozó gyérítési módszerek korlátozása, a ragadozók állományszabályozásának lanyhulása (amihez hozzájárult pl. a gerezna értékének csökkenése, új zoonózisok megjelenése, stb.) és a nagyobb testű versenytársak (pl. a farkas hiánya) egyaránt a sakál megtelepedésének és terjedésének kedvezett. A növénytermesztés később a támogatások eredményeképpen újból intenzívvé vált, de a várttal ellentétben a sakál megmaradt a területeken, sőt elterjedése tovább nő, bár esetenként jelentős állományfluktuáció mellett (Heltai et al. 2010). Terjedése során a kipusztulása előtti - azóta nagyrészt átalakított - élőhelyeit hódítja vissza. Jelenlegi állománysűrűsége azonban nagyobb, mint a korábbi évszázadokban lehetett (Tóth et al. 2009). Kedveli a mezőgazdasági művelésből felhagyott területeket, a nehezen áttörhető, aljnövényzettel dúsan benőtt bozótos, vagy nagymértékben elnádasodott területeket, a füves sztyeppékét, a facsoportokkal tarkított pusztákat, a sziklás vidékeket, a bokorerdőket. Kerüli a nagy összefüggő erdőket és a teljesen nyílt területeket. Mocsár- vagy lápvidékektől a homokterületeken és dombságokon át a hegyvidéki alacsonyabb régiókig előfordulhat. Rejtett életmódot folytat, általában magányosan, vagy párban, naplementekor indul vadászni. A terrritórium (vagyis a fajtársakkal szemben megvédett terület) határainak jelzésében és a csoportok közötti kommunikációban is fontos üvöltést a territórium belsejéből kezdenek (Lawick és Lawick-Goodall 1970). A sakálfalka elnyújtott, hullámzó üvöltése a csoport összetartását is szolgálja (Macdonald 1983, Moehlman 1987). A sakál a nappalt tehát takarásban vagy kotorékban tölti, de esetenként (pl. kölyöknevelés idején) nappal is aktív lehet. Az aranysakál társas szerveződése a táplálékkészlettől függően nagyfokú rugalmasságot mutat (Macdonald 1979, Moehlman 1983, 1986, Fuller et al. 1989). Társas viselkedésének fejlettsége a farkaséhoz hasonlítható.
