Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Vadon élő vidrák Magyarországon - Natura Somogyiensis 14. (Kaposvár, 2009)

5. A VIDRA TÁPLÁLKOZÁSI SZOKÁSAI - 5.4. Eredmények

lenne a jövőben alaposabban is megvizsgálni. Ez azért sürgető, mert a fokozottan védett vidra „ismeretlensége" miatt az orvvadászat nem ritkaság, amit a post mortem vizsgált vidrák mortalitási okai között szereplő agyonlövés, agyonverés, kutyatámadás előfordulásai jeleznek (LANSZKI et al. 2007, 2008). Módszertani szempontból érdekes, hogy más jellegű területeken végzett korábbi vizsgálatainkhoz hasonlóan (LANSZKI és MOLNÁR 2003, LANSZKI és SALLAI 2006), itt is szoros korrelációs összefüggés adódott a táplálék esetszámok és a biomassza számítási adatok között. Vagyis, a vidra valós táplálék-összetételét - zárttéri vizsgálat alapján (ERLINGE 1967, 1968) - a legjobban megközelítő (és egyben a leggyakrabban alkalmazott) százalékos relatív gyakoriság adatok összevethetők az utóbbi években egyre gyakrabban alkalmazott biomassza számítással kapott százalékos adatokkal. A haltáplálék-összetételt, annak - legalábbis a vidra kapcsán jellemzően felmerülő - fontossága miatt részletesebben is értékeltük. A vidrák haltápláléka mindkét területen zömmel apró halakból állt. Ez az eredmény alapvetően összhangban áll más Európai területeken, így halastavakon, tavakon, patakokon kapott, többször is idézett eredményekkel, amelyek szerint a vidra alapvetően kisméretű halakkal táplálkozik (ERLINGE 1969, WISE et al. 1981, CARSS et al. 1990, KRUUK és MOORHOUSE 1990, ROCHE 1998, KLOSKOWSKI 1999, TAASTROM és JACOBSEN 1999, RUIZ-OLMO et al. 2001, COPP és ROCHE 2003) és összhangban áll a hazai vizsgálatokban, így a Balatonon és a KisBalatonon (KEMENES és NECHAY 1990, NAGY 2002), a lápokon (LANSZKI és SZÉLES 2006), a halastavakon (LANSZKI et al. 2001, 2007a), a folyóvíz szakaszokon és a holtágakon (LANSZKI és SALLAI 2006), vagy halteleltető tavakon (LANSZKI et al. 2007) kapott eredményekkel is. A vidrák fogyasztottak, de csak ritkán, nagyméretű halakat. Ez azért érdekes és tanulságos, mert a Somogyudvarhelyi tavak halkészletében jelentős lehetett a kifogható, tehát nagy (1000 gramm feletti) halak aránya, legalábbis a jelentős horgászati aktivitás ezt jelezte. Nem meglepő, hogy a tavakon élő vidrák nem reofil halakkal táplálkoztak. Azonban az euritop, és főként a honosságuk alapján nem őshonos fajok magas fogyasztási aránya több kérdésre is felhívja a figyelmet. Egyrészt, a vidra faji sajátossága, hogy az optimális zsákmánytartományába tartozó, legkisebb energia-befektetéssel zsákmányul ejthető halakat ejti el (KRUUK 1995). Tápláléka ezüstkárásszal, törpeharcsával „fertőzött" területen ezen kritériumoknak megfelelő invazíós halakból áll. Ennek részben horgászati-, de ennél sokkal fontosabb természetvédelmi jelentősége van. A falánk idegenhonos halak gyérítésével a vidra mintegy segít megőrizni az értékes vízi ökoszisztéma természetközeli állapotra jellemző őshonos halfaunáját, stabilitását, az élőhely fajgazdagságát. Nem ismert pontosan, hogy a vidra rendelkezik-e invazív halfajokra irányuló állományszabályozó szereppel a természetközeli területeken, vagy az extenzív halas rendszereken. Tapasztalataink szerint (LANSZKI és SZÉLES 2003, LANSZKI és SALLAI 2006), természetközeli élőhelyeken (pl. lápokon, holtágakon) kimagaslóan magas arányban fogyasztja ezeket a tömegesen jelen levő, természetvédelmi szempontból negatív megítélésű idegenhonos halakat. Természetvédelmi kezelés szempontjából célszerű lenne a tavakon, a természeti adottságaiknak megfelelő arányban, őshonos, azon belül euritop és/ vagy stagnofil guildbe tartozó halfajok (pl. vörösszárnyú keszeg, más őshonos keszeg fajok, széles kárász, compó, ponty, csíkfélék, sügér, csuka, stb.) állományait fenntartani. Erre vonatkozó kezdeményezésekkel szerencsére már találkozhatunk. Összességében megállapítható, hogy a vizsgált, természetvédelmi kezelés alatt álló és horgászhasznosítású nemzeti parki területen élő vidrák étrendjében a másodlagos táplálék csoportok aránya nem volt számottevő. A haltáplálékban alapvetően kisméretű, euritop és stagnofil halak fordultak elő. A haltáplálék főként nem őshonos fajokból állt.