Gyökerek • A Dráva Múzeum tanulmánykötete, 2007

Necze Gábor: „Születtem 1915-ben” – egy régi barcsi visszaemlékezései

Necze Gábor: „Születtem 1915-ben... " Egy régi barcsi visszaemlékezései hasson. Én föltápászkodtam, és elindultam a menettel, de szerencsére nemsokára beértünk egy faluba. Ott egy éles kanyarban sikerült bemennem egy házba úgy, hogy az őrök nem vettek észre. Lefeküdtem a ház istállójában a tehenek, borjak közé, ahol kissé felmelegedtem. Reggelre megerősödtem annyira, hogy elindultam a menet után. Szerencsére a menetet sikerült utolérnem, mert ők egy nagy pihenőt tartottak. Ezután már együtt mentünk végig, de a századtársaimmal többé már nem találkoztam. Január 29-ig gyalogoltunk, de ezalatt csak egyszer kaptam enni. Igaz, hogy háromszor is osztottak élelmet, de én olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam odaférkőzni. Az erősebbek elnyomtak, és ezáltal nekem nem jutott élelem. Egy alkalommal a töltőtol Iámért fél kenyeret kaptam egy mellettünk elhaladó autóból. Mindeközben valaki lekapta rólam a takarót. A jegygyűrűmért egy öregasszony adott egy darab kenyeret. A gyűrűt nem akarta elfogadni, de mégis odaadtam neki. Talán az életemet mentette meg ezzel. Útközben éjszakánként góréban, birkaakolban vagy elhagyott épületekben éjszakáztunk. Legtöbbször azonban nem tudtak bennünket elszállásolni, hisz' 3-4 ezren voltunk. Az élelmesebbek még a meleg szobába is befurakodtak idegen házakba, családokhoz. Sajnos én nem ezek közé tartoztam. Egyszer egy épületben olyan szorosan voltak összepréselődve az emberek, hogy állva aludtunk. Aki véletlenül lecsúszott, az onnét felállni már nem tudott. Egymással senki sem törődött. Mindenki a saját életét mentette. Esetleg ha voltak barátok, ismerősök, azok vigyázhattak egymásra, de én ezt nem tapasztaltam. Amíg a századombéliekkel voltam, addig megvolt az összetartás.

39 Amióta rosszul lettem, végleg elváltunk. Az egyik éjszaka egy kutyaól-szerű helyen aludtam, de reggel, amikor felébredtem, annyira fázott a lábam, hogy mikor sikerült bejutnom egy házba, ahol levetettem a bakancsomat, láttam, hogy a kapcarongy annyira belefagyott a bakancsomba, hogy ki kellett feszegetni. Nem tudom megérteni, hogy sok katonának (mind a katonaság, mind a hadifogság alatt) megfagyott a lába. Én beteg voltam, és mégsem fagyott le semmim. A hadtestparancsnok, Stomm Marcellnak is annyira elfagytak a lábai, hogy amputálni kellett őket. Január 30-án bevagoníroztak bennünket. Mi, 52-en egy 15 tonnás vagonban lettünk elszállásolva. A vagonban egy vaskályha volt, a füstcsöve a vagon tetején ment ki. Tüzelőt nem adtak; lényeg, hogy volt bent kályha. Egy sor deszkapriccs volt a vagonban, s azon feküdtünk. Ekkor már több időnk volt a Egy, a doni harcokat megjárt visszaemlékező szerint: „A bajtársiasság nagyon szép fogalom, de rá kellett jönnöm, legfeljebb jól összeszokott emberek között alakulhat ki igazán. Az egyéni önzés túlteng ilyen nehéz helyzeteken: a menekülés lehetőségének biztosítása terén nem nagyon lehet beszélni erről... " Idézi: Szabó-Szilágyi 2001. 173. 208