Gyökerek • A Dráva Múzeum tanulmánykötete, 2007

Necze Gábor: „Születtem 1915-ben” – egy régi barcsi visszaemlékezései

Necze Gábor: „Születtem 1915-ben... " Egy régi barcsi visszaemlékezései tetvekkel foglalkozni, mint azelőtt, mert volt belőlük bőven. Volt köztünk egy ruszin gyerek, aki az első napon még nagylegény volt, és azt mondta, hogy a fogságban majd eke elé fogja a magyarokat, és szántani fog velük, mert ő tudott oroszul... De szegénynek nem sikerült, mert ő lett az első halottunk. A tetvek a nyakát teljesen véresre csipkedték, mire fel az oroszokat kezdte el szidni, mert nem adtak eleget enni. 20 nap alatt háromszor kaptunk enni. A leghosszabb idő 8 nap volt, ami alatt sem enni-, sem innivalót nem kaptunk. A szomj ázás sokkal rosszabb volt, mint az éhezés. A kályhacsövet kivettük a vagon tetejéből, és így szedtük ki a havat, amit elosztottunk egymás között. A ruszin gyerek halála után a többiek következtek. A halottakat nem engedték kitenni a vagonból. Sőt, vécére sem engedtek ki bennünket - egyszer sem. Ha a vagon oldalára valaki rávizelt, az odafagyott, a másik pedig azt vakargatta le a szomjúságtól... Egy esetben az őrök megengedték, hogy a mellettünk álló szerelvényről havat hozzunk be a szomjúság ellen. Ez a nyitott platós vagon mellettünk állt, és a hó alatt cukorrépa volt. így a fogolytársak nem havat, hanem cukorrépát hoztak be. Ezt elosztottuk, mindenkinek négy darab jutott. Miután ezt megettük, hasmenést kapott mindenki. Józan ésszel el sem lehet azt képzelni, hogy milyen siralmas állapot volt ott. A halottakat átlépve lehetett csak közlekedni. Egy haldokló pesti gyerek, aki korábban pincér volt otthon, teljesen megzavarodott, és úgy tett, mintha kiszolgálná a vendégeket. A végén, amikor már azt gondoltuk, hogy meghalt, - egy ember le akarta venni róla a köpenyt - egyszer csak megszólalt: „ne vegyétek le rólam a köpenyt, még élni akarok, két gyermekem van, ne vegyétek le". Az ember teljesen el tud állatiasodni, igaz, hogy itt kényszerből volt, de emellett mégis többet kibír az ember, mint egy állat.

40 Február 20-án megérkeztünk Tambovba. Erdő szélén, nyílt pályán állt meg a vonatunk. Ekkor már a vagonunkban 13 halott volt, ' de ezeket itt sem engedték kirakni, nekünk pedig azt mondták, hogy aki ki tud szállni a vagonból, és menni tud, az itt marad. A többieket pedig viszik tovább Szibériába, a kórházba. Mindenki összeszedte az utolsó erejét, hogy ki tudjon szállni, mert már senki sem szeretett volna tovább maradni abban a vagonban, ahol 13 halott Egy táborlakó visszaemlékezése szerint: „Az ember értékelése akkor és ott annyi volt, mint amikor a kezünkre szállt szívó szúnyogot agyoncsapjuk". Idézi Stark 2006. 194. 41 A legmagasabb halálozási arány azon hadifoglyok körében volt megfigyelhető, akik a világháború alatt Sztálingrád és Voronyezs közötti térségben, a különböző bekerítő hadmüveletek során estek fogságba (Galickij 1991. 26.). A kiszállítások esetében elfogadott átlagos 10-20%-os halálozási arány (Stark 2006. 124.) esetünkben sokkal magasabb volt. 52 főből 13 halott pontosan 25%-os halálozási arányt jelent. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a mozgásképteleneket továbbszállították Tambovon túlra. 209