Gyökerek • A Dráva Múzeum tanulmánykötete, 2005

Banicz László: 20. századi kálvária – a német kisebbség kitelepítésének politikai háttere

Banicz László: 20. századi kálvária -A német kisebbség kitelepítésének politikai háttere előretörését hozza magával. Az sem lehetett kérdéses, hogy a háború előtti politikai és társadalmi berendezkedéshez nem lehet visszatérni. Az optimistábbak úgy gondolták, hogy a proletárdiktatúrát, és a Horthy-éra felemás parlamentarizmusát követően egy valóban demokratikus, polgári rendszer következhet. A pesszimistábbak egy része csomagolt, és Nyugat felé tekingetett. A kommunista befolyás erősödésével, majd a politikai fordulatot követően, a becslések szerint mintegy 150-160 ezer magyar állampolgár vándorolt ki a világ több mint húsz országába. Ők saját maguk választottak új hazát, a magyarországi német nemzetiségű állampolgárok jelentős részét azonban - a kollektív bűnösség elvét alkalmazva - a potsdami konferencia döntése és a Szövetségi Ellenőrző Bizottság nyomása után kényszerrel telepítettek ki.

13 A hazai németek kitelepítésének, Németországba történő áttelepítésének azonban voltak már előzményei 1945 előtt is, ergo nem kifejezetten bolsevista találmányról van szó. Az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések fontos részét alkotta a wilsoni nemzeti önrendelkezési jog és annak népszövetségi biztosítása. Ez elvileg azt jelentette, hogy egy nép megválaszthatja, hogy mely állam keretei között óhajt élni. Csakhogy a Népszövetség teljesen alkalmatlan volt az alapításakor meghatározott feladatainak, így a kisebbségvédelem végrehajtásához is. Ráadásul a nemzeti önrendelkezés elve a kevert etnikumú Kelet- és Dél- Európában kétélű fegyvernek bizonyult. A magyarság saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a nemzeti önrendelkezés magasztos elve soha nem érvényesült. A realitásoknak megfelelően tegyük hozzá, hogy nem is fog. Ez a jog csak az erőseket illeti meg. 1938-ban a Grossdeutsches Reich került erőpozícióba, a németeket tehát megillette a nemzeti önrendelkezés joga. A Németország határain túl élő ún. népi németek az Anschluss-t, majd az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezményt követően a korábbinál jóval jelentősebb politikai és gazdasági támogatást kaptak a Birodalomtól. Ez természetesen nem volt teljesen önzetlen. A Volksdeutsche mozgalmak egyes politikai követeléseit csak akkor támogatták Berlinből, mikor azok külpolitikai törekvéseikkel A Clement Attlee, Harry S. Truman és Joszif Viszarianovics Sztálin által vezetett delegációk az 1945. július 17. és augusztus 2. között a Berlin melletti Potsdamban tartott konferencián döntöttek Németország, illetve egykori szövetségeseivel kötend ő béke fontosabb kérdéseiről. Többek között meghatározták a megszállási zónákat Németország keleti és középső területeit a Szovjetunió, az északnyugatit NagyBritannia, a délit az Egyesült Államok, míg a délnyugatit Franciaország ellenőrizte előírták az ország demilitarizálását. Megállapodtak a nácitlanításról és a háborús bűnösök felelősségre vonásáról. Ideiglenesen szabályozták a keleti német határokat. 88