Tragor Ignác (szerk.): Vác az irodalomban - Váci könyvek 15. (Vác, 1925)

XX. Vas Gereben

XX. VAS GEREBEN

207

Halálomat vártam és a helyett eljöttek a franciák, kiknek megérkezésekor minden ember el akart futni, sőt jámbor gazdám engem is kocsira akart rakni, hogy fussak velük a bányavárosokba.

Mitől más ember beteggé lett, én attól gyógyultam meg, azon gondolattól tudniillik, hogy az ellenség nyakunkon van s én e naptól fogva vastag nádpálcámra támaszkodva majdnem mindig az utcán csavarogtam és a mai napig sem tudom, azért nem bántottak-e a franciák, mert igen vastag nádpálcám volt, vagy hogy franciául meglehetősen tudtam?

Mindkettőnek vettem hasznát, mert amint észre vettem, hogy a gallus atyafiak olyan portékához nyúlnak, minek árát megfizetni elfeledték, franciául is beszéltem, meg a nádpálcát is rendesen fölemeltem s annyit mondhatok, hogy a kettő közül valamelyik bizonyosan használt.

A lakosok lassankint elszökdöstek és én gazdám iránti hálából is kénytelen valék házőrzőnek maradni, hanem a franciák berendeltek tolmácsnak a főparancsnoksághoz.

— Az úr pap ? — kérdé a parancsnok.

— Igen uram — válaszolék neki.

Majdnem azt találtam mondani, hogy bánom, hogy nem vagyok katona.

— Az úr franciául is beszél?

— Annyit, hogy összeszidhatom a francia katonákat, mikor ingyen akarnak pecsenyét enni.

— Hát ez a híres magyar vendégszeretet?

— Nem is tudtam, hogy Franciaországban is hallották hírünket.

— Még pedig azt, hogy Magyarországban a vendég az úr.

— Az igaz, — felelék neki, — hanem ha vendégünk jő, nem kívánjuk, hogy kupát hozzon magával, mert az magunknak is van, — az pedig nem szokás nálunk, hogy ágyúból kínálgassuk egymást.