Tragor Ignác: Vác múltja és jelene. Vác monografiája több képpel és melléklettel (Vác, 1928)
IV. Vác az Árpádházi királyok alatt
22 VÁC MÚLTJA ÉS JELENE téssel űztek. Akit akartak, erkölcsi halottá, minden tisztre képtelenné tettek, azért már III. Coelestin pápa kimondotta, hogy a király tanácsosait, meghittebb embereit ne legyen szabad kiközösíteni és ha valaki mégis teszi, bármelyik püspök, vagy érsek tízszer feloldozhatja őket. III. Ince ugyanezt a rendelkezést nem újította meg Imre kedvéért, de intette az érsekeket és püspököket, hogy azokat, akiknek tanácsát a király a zavaros időben nem nélkülözheti, csakis nyilvánvaló nyomós okból, megelőzött kánoni intés után merjék kiközösíteni, vagy interdictummal sújtani. A király iránt való barátságának még akkor is jelét adta, mikor Bogyiszló püspök keserves panasza két-három hónap múlva mégis eljutott Rómába. Komolyan, de atyailag írt Imrének 1199 június 21-én, hogy: A világ minden országa között az apostoli szentszék mindig Magyarországot szerette a legjobban, érdemes királyai, különösen pedig boldog emlékezetű atyja, Béla király szeretetéért, hűségéért, melyet majdnem mindig a római szentegyház iránt, a magyar egyház és papság gyarapítására, tisztességére tanúsított. Remélli, hogy atyját nemcsak a trónon, hanem jóakaratában is követi; a megsértett Bogyiszlónak, vagyis inkább az apostoli széknek elégtételt ad; a váci egyház kárát megtéríti, különben kénytelen volna őt és országát kánoni büntetéssel sújtani, mert inkább akarunk tetszeni Istennek, mint az embereknek. Olvastad — fejezte be a pápa levelét — vagy talán hallottad, hogy mikor Heliodorus (Makkabeusok könyve II. 3.) a jeruzsálemi kincstárt kirabolta, angyal sujtá és meghalt volna, ha a főpap imádsága meg nem segíti. Balthazár, mikor a kirablott templom edényeit lakomájánál használta: egy kéz királyságának végét a falra jegyezte. Pompeius nem is rabolta meg a templomot, csak belépett a szentek szentjébe és aki mindig győzött, azt legyőzték és meggyilkolták. Szálljon tehát magába, iparkodjék jóvátenni bűnét, nehogy a kánoni büntetés szigorán kívül, melytől méltán tarthat, még Isten, a bosszúálló Úr Isten is, ki megfizet a gőgösöknek, keményen sújtsa őt és országát. S egyidejűleg megparancsolta vala Saul kalocsai érieknek, igyekezzék a királyt bánatra és elégtételre bírni; s ha ez nem sikerül, tegyen félre minden szeretetet és félelmet, tartsa csak Istent szeme előtt, vizsgálja meg a dolgot és írja meg Rómába, hogy ő, a pápa, megfelelően intézkedjék, eljárásából fogván majd látni: vájjon a földi vagy égi királytól tart-e jobban, vájjon a király kegyét, vagy az egyház becsületét tartja-e nagyobbra ? Imre eleinte dühös volt. Sault maga elé sem eresztette, de később írt a pápának és mentegette magát. Elmondta, hogy Bogyiszló és Elvin püspökök politikai ellenségei, kiket azonban még sem sújtott. Ne hígyjen Bogyiszlónak. Sault nem azért nem bocsátotta maga elé, mintha a római egyházat akarta volna megsérteni, hanem, mert botránytól tartott, melyet talán nem tudott volna megakadályozni és meg akarta kímélni, nehogy az általános gyűlölet, — melyet azáltal vont magára, hogy a bűnösnél-bűnösebb Elvint az egész magyar nemzet megbotránkozására lelkiismeretlenül pártfogolta — kitörjön és nehogy kíséretét tettel, szóval valami baj érje. ^ ^ A pápa és a király közt nem került a dolog szakadásra, de ebben több része volt a politikai mérsékletnek, mint a fiúi alázatnak. Imre kárpótlásul Bogyiszlónak ajándékozta azt az adót, melyet évenként háromszor, karácsonykor, husvétkor és Szent István napján a király és királyné népeitől szedni szoktak, (Bogyiszló aztán az általa alapított leleszi kolostorra ruházta). Saulnak és testvéreinek pedig a mosonymegyei Lébényt, melyet a Győrök már egyszer bírtak, adományozta. Teljes megengesztelődése jeléül újszülött fiának, a későbbi III. László királynak, keresztatyjáúl Bogyiszló püspököt hívta. A főúri családból származó püspöknek gondja volt a papnevelésre és a papsága laza erkölcseinek megjavítására. Ebben a korban a püspököknek kötelességük volt minden évben az egyházmegye védőszentjének ünnepén zsinatot tartani. Erre a papok összegyülekeztek, a püspök meg beszédet mondott nekik a vallás és erkölcs tanairól, sőt ha szükséges volt, meg is feddette őket. A váci egyházmegyében azonban a papok a XII. század vége felé nem jártak el a zsinatra s mivel sohasem hallották püspökeik buzdításait és hibáik kijavítására sohasem részesültek útmutatásban, köztük és alattvalóik közt nagy erkölcsi romlás keletkezett és felette járatlanok, meg tudatlanok voltak a lelkek gondozásában. Ezért Bogyiszló váci püspök saját káptalanjával és Jób esztergomi érsekkel tanács.
