Bodonyi Emőke – Tóth Antal szerk.: A Szentendrei Művésztelep és a Szentendrei Festők Társaságának iratai és dokumentumai 1926–1951 (Szentendrei Múzeumi Füzetek 4. Szentendre, 2007)
Mazányi Judit: Egy, a Szentendrei Művésztelepre vonatkozó 1930-as évekbeli dokumentum és annak értelmezése
Rózsa Nagybányát a művésztelepek idő által már visszaigazolt etalonjának tartja, és ehhez méri a szentendrei telep adottságait, alkotóinak teljesítményét. Feltehető, hogy a nagybányai sikereket megelőző első évtized és az azt követő belharcok kissé kellemetlen odorja már elpárolgott, a kép idillikusabbá vált, és a híres telep klasszikus korszakának eredményei már a közízlést meghatározó, mértékadó elit kultúrájának szerves részét képezik. Rózsa - a tőle szokásos türelmetlen vehemenciával 9 - a befutott Nagybánya nézőpontjából bírálja az induló Szentendrét. Közbevetőleges megjegyzésként Rózsa személyes indítékainak és a helyzet további árnyalásának érdekében meg kell említenünk, hogy Rózsa annak a Boromisza Tibornak a barátja, 10 és művészetének támogatója, aki az idősebb és fiatalabb generáció közötti harc kiközösítettje lett Nagybányán, és akiben 1921 és 1927 közötti szentendrei tartózkodása idején megfogalmazódik egy telep alakításának a gondolata. 11 Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, a kiindulási helyzet merőben más Nagybánya indulásakor, mint Szentendre megszületésének idején. Nagyon leegyszerűsítve a problémát, Nagybánya akkori alkotói az autonóm művészet megteremtéséért szállnak harcba, míg a 20-as években a törésvonal már nemcsak a művészet régi és új társadalmi státusza között húzódik, hanem az épp Nagybánya által is gerjesztett folyamatok eredményeként a konzervatív irányzatok továbbélése mellett a modern törekvéseken belül is sokszor egymásnak ellentmondó szándékok vezetik a művészeket. A 20-as éveket az útkeresés évtizedének nevezhetjük nagyon markánsan felülkerekedő áramlatok nélkül. Ez az útkeresés jellemzi a szentendrei alapítók jelzett hét évét is. Nemcsak a különböző életművek korai darabjai vallanak - néha persze meglepő egyezéseket is mutatva - különböző művészi felfogásról, hanem sokszor tapasztalható magukon az életműveken belül is homlokegyenest ellentmondó hatások ízlelgetésének a nyoma. így, bár egyet lehet érteni Rózsa kifogásával - nevezetesen, hogy az adott művészeti testület nem homogén - de mintegy számon kérni rajtuk hiábavaló, hiszen ez az egész magyar művészeti élet problémája. Valójában az iránymutató személyiség, a vezető tanár hiányának okát is a vázolt helyzetben kereshetjük. 9 A Rózsa Miklósról szóló visszaemlékezések közösek abban, hogy intranzigens, vihart kavaró személyiségként ábrázolják. Lyka Károly így jellemezte: „Amióta figyelemmel kísérhetem Rózsa Miklós működését, mindig a művészet titkos boszorkánykonyhájában vagy zajos harcmezején láttam őt. Mindig az első tűzvonalban állott; élete elválaszthatatlanul összeforrt a magyar művészettel." In. Dévényi Iván: Rózsa Miklós emlékezete. Jelenkor. 1974. 17. évf. 245-246. 10 Jurecskó László: Boromisza Tibor. Nagybánya könyvek 5. Mission Art Galéria, Miskolc. 1996. 76. 11 Az már kérdéses, hogy a memorandum fogalmazásának idején Rózsa és Boromisza milyen kapcsolatban lehettek. Haulisch id. művében (13. 0.) dátum megjelölése nélkül említi azt, hogy Boromiszát meghívták a KUT-ba, de ő ezt viszszautasította. cf I9i>