Kiss Joakim Margit szerk.: Szentendrei művészet 1926–1935 között (Szentendrei Múzeumi Füzetek 2. Szentendre, 1997)

Benedek Katalin: A francia orientáció és nagybányai hagyományok a szentendrei festők munkásságában 1926–1935 között

első szentendrei korszakától kezdődően székely rovásírással szignálja képeit. Már ekkor a keleti vonalkultúrát a nyugat színes látomásaival egyesíti. Nagy szerepet szán a sugárzó fénynek, mint a megvilágosodás jelképének. Különös egyénisége „amint megtalálja saját magát, aztán már csak ebben tökéletesedik".

4 A természetfestés volt művészetének kiinduló pontja, s ehhez Szentendrén termékenyítő talajra lel. „Tájképei közelebb hoznak a kozmikus életlüktetéshez, egy-egy pillanatra fellebbentik előttünk a „mája" fátylát, amely elfedi a dolgok képével a világ lelkét."

5 Az 1928-ban alakult Szentendrei Festők Társasága nyolc alapítótagot számlált: Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Ónodi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László. Az alapítók Réti István iskolájából kerültek ki, nagy részük Nagybányán is dolgozott. A francia iskolázottság nyomai és a nagybányaias szemlélet ötvöződik Jeges Ernő korai, kb. 1932-ig jelezhető periódusában. Ezt tükrözik a „Vincellér" (1920-as évek második fele) és a „Strandvendéglő előtt" (1928). Nagybánya természetmegfigyelése és Cézanne tanulmányozása, formarendje csengenek vissza a műveken. Azt a száraz objektivitást még nem érezzük, ami római tanulmányútját követi. A programszerű helyett oldottabb piktúra születik. Az ábrázolt táj mindennapok élettere is. A figurák háttérbe szorulnak, a vegetációé a fő szerep.

6 A Nemzeti Szalon 1930-as „Szentendrei művészet" című kiállításának sajtóvisszhangja felhívja a figyelmet Jeges Ernő tájképeire, mint aki „a színek harsány játékával szerepel, nagyon eleven tájképfestő".

7 Onódi Béla első szentendrei munkái fontos dokumentumok, értékes adalékok a Nagybánya után alakuló új magyar festészet történetében. Lírai alkatát a Nagybányán, Párizsban, Barbizonban töltött évek formálják. Természetszeretete művészetének egyik legfontosabb meghatározója lesz. Kezdettől fogva „örök" festői témák foglalkoztatják. Szándékában a nagybányai természetelvűség folytatója, szellemében — Paál László bűvöletében — a barbizoni iskola követője.

8 Időszakunk tárgyalt szereplői közül talán ő az, aki egyszerűségével a par excellence tájfestészetet műveli, s csak tájproblémáival foglalkozik. Az emberi alakot, staffázsszerű figurát lehetőleg kerüli. 1929-ben, a Szentendrei Festők Társaságának IV. képkiállításán ő tűnik ki a legnagyobb kollekcióval. Nagybányai felfogásra utal a kisvárosi tájhoz fűződő lelki kapcsolat érzékeltetése. Érzékenyen közelít a természet motívumaihoz, legyenek azok Nagybánya barátságos hegyei, Barbizon erdei, vagy Párizs. Mindegyikben megtalálja saját lényegét. Közvetlenül a természethez nyúl, azt itatja át líraisággal.

9 1926-ban a Szentendrei Művésztelep kiállítására írott bevezetőjében Rozgonyi Mihály kiemeli: „...a bemutatkozó művészek merészsége abban áll, hogy minden irányban függetlenül a maguk útját járják... a szépet a természetben keresik, melyet nem naturalista szemmel néznek, hanem sejtelmes szimbólumot értenek ki belőle és érzik a dolgok hétköznap feletti megnyilatkozását".

10 A gondolatsor sokat megéreztet Paizs Goebel Jenő 1926—35 közötti sejtelmes szándékából. Alapítótagként, a közös helyi színezet révén bizonyos 24