Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Ikvainé Sándor Ildikó: Népi mesterek, művészek Pest megyében

Nem készít nagy szobrokat, csak 10-20-30 cm nagyságúakat, amilyen fa éppen akad. Nagyon szereti a cseresznyefát, a hársfát, de a diófát is gyakran hasznosítja, különösen ha tükörkeretet készít. Szereti, ha funkcionális haszna van azoknak a dolgoknak, amelyekkel az ember körülveszi magát. De munkájában nem a hasznosság a leglényegesebb, hanem „amikor az ember dolgozik, használja az eszét és a kezét, s látja, hogy az anyagból ki tud hozni valamilyen érdekes figurát, az nagyon jó érzés. Hasonló a boldogsághoz".

60 Szerszámai közül legtöbbre a bicskáját tartja. Az mindig zsebében van, s ha elmegy valahová kirándulni, vagy üdülőbe, mindig farag magának egy emlékbotot. így aztán már egész gyűjteménye van belőle. SZÍNEK SÁNDOR (1912) Nyolc gyermekes családban született Szinek Sándor 1912-ben, Ipolyszalkán.

61 Letkéstől, mostani lakóhelyétől csak az Ipoly és az ott húzódó országhatár választja el. Iparos családból származott. Apja vizsgázott patkoló- és gépészkovács volt. Nyolc gyermeke közül négy fiú, négy leány. A fiúk mind iparosok lettek, de mindegyik kitanulta apjuk mellett a kovács szakmát is. Kalandos úton került át Szinek Sándor Ipolyszalkáról a háború után egy éjszaka. Utolsó percben jött át 1945 novemberében feleségével és három gyermekével, mielőtt körülfogták a falut és lezárták a határokat. Letkésre nősült, így rokonok fogadták be, de mindenhonnan tovább kellett valami miatt menjenek. Négy helyen is laktak, mire hozzákezdhetett mai háza építéséhez. Szinte mindenük odaát maradt. Mestersége kőműves. Műbútorasztalos szeretett volna lenni, de inasnak Terénybe adták, olyan mesterhez, ahol senki sem értett magyarul. Ő meg szlovákul nem értett. Senkivel nem tudott beszélni. „Nem bírt megmaradni" azon a helyen, hiáha volt jó sora. Hazament. Apja testvére, aki kőműves volt, magához vette inasnak. Följártak dolgozni északra. Minden héten hétfőn hajnali két órakor indultak, s szombaton este éjfél felé érkeztek vissza. „Napkelettől napnyugotig" dolgoztak. Később már mesterként - neki is voltak tanulói. 1947-ben indította az elsőt; 1972-ben szabadította az utolsót. De az ő tanulói csak napi 7 órát dolgozhattak. Közben hetente kétszer iskolába mentek. Más lett az élet. 1974-ben ment nyugdíjba. Akkor tért vissza a fához. Fiatal korában is szeretett faragni, több kisebb dolgot készített, pl. kis falikredencet, vagy a sütőteknőre kéz alakú keresztfát, ami a sütőabroszt tartotta. Citerázni még „odaát", 15 éves korában tanult meg, egy Hangya nevű fiatalembertől. „Hát én tőle a citerázást megtanultam, de a csinálására rá kellett gyünnöm. Az első citerát még odaát készítettem. Aztán mikor nyugdíjba mentem, hát valamivel kellett foglalkozni. Azóta lefoglalom magamat vele."

62 Amikor a nyugdíj utáni első citerát csinálta magának, volt még egy kőműves tanulója. Neki is csinált egyet, mert nagyon kérte. Azután a családtagok, majd idegenek is kértek tőle citerákat. Már több, mint 100-at készített. Vittek belőle külföldre, Szlovákiába, meg Németországba is. Nem győzi csinálni. Egyszerre 10-15 is kéz alatt van. A hangjuk nem mindig sikerül egyformán. Most azzal kísérletezik, hogyan lehetne egyre szebb hangú szerszámokat alkotni. A citerák felületét faragással díszíti. Némelyikbe virágot, pávát, halat farag, vagy ami éppen eszébe jut. Citerai különböző méretben készülnek. A piccolo 34-50 cm hosszú, prím a neve 60 cm-ig, tenor 60-70 cm között, a basszus hosszúsága pedig 70 cm-en felül van. Tagja a citerások baráti körének, s citeras táborokban is részt vett 1983-ban és 84-ben. Sokat tanult ott is. Most lopótökből csinált citerát az unokájának, azután hegedűkészítéssel is megpróbálkozik. 118