Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Ikvainé Sándor Ildikó: Népi mesterek, művészek Pest megyében

mű, mely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a hosszú, megterített asztalnál ül tizenegy tanítvány a Mesterrel, és megkésve, utolsónak érkezik hozzájuk Júdás, az áruló. Számos kiállításon vett részt Reitmayer József. Megyénkben Aszódon, Veresegyházán, Nagytarcsán, Szentendrén, távolabb Siófokon, Dunaújvárosban láthatták, de eljutottak művei Németországba, a Suhl megyei Schmalkaldenbe, sőt Párizsba is, más naiv művészekkel együtt. Szobrainak nagyobb csoportját az aszódi Petőfi Múzeum őrzi. RÉTI BÉLA (1906) 1906. augusztus 9-én született Nyírparasznya nevű községben, amely akkor Szatmár megyéhez tartozott. Gyermekkorát Ópályiban élte, ott járt iskolába. Édesapja falusi suszter volt. „Nem az a cipész, aki gyönyörű cipőket készít, hanem inkább csizmákat csinált. Oldalvarrott csizma volt ott a divat. Fekete bőrből, zsíros bőrből készítette a paraszt embereknek. Szegényesen éltünk."

58 - mondja. A faragás még Ópályiban, gyermekkorában tetszett meg neki, mikor „ott, a falusi iskolában a mellettem ülő Matuzsa János faragta a padot. Én néztem, s irigykedtem, hogy milyen jó éles kése van."

S9 Otthon azután ő is megpróbált faragni, de akkor még nehezen sikerült. A polgári iskola négy évét Mátészalkán végezte, ahová gyalog járt be több társával. Ez naponta 12 km volt. Innen került fel Budapestre tanítóképzőbe. A sok gyaloglás és a gyermekkori faragások jó előgyakorlatnak bizonyultak, mert 1942 karácsonyán munkaszolgálatosként kikerült a Don-kanyarba. Igazi faragásai ott kezdődtek. Úgy gondolja, talán a faragásnak, jó éles bicskájának köszönheti az életét is. Mikor kiderült, hogy néptanító, s faragni is tud, először sámfák faragását bízták rá a tisztek, - miután ott sámfák nem voltak. Közben faragott a tiszturak számára halálfejes szipkákat, nyitott könyvet verssorokkal, ki mit kért tőle. Öt sámfával még adós is maradt, mert közbejött a voronyezsi áttörés (1943. január 13-án), s azután már csak visszafelé vonultak. Majdnem két évig tartott az út gyalog hazáig, Mátészalkáig, sok kalanddal tarkítva. 1944. november 1-én már itthon volt. Két hét múlva Mátészalkán kapott állást, abban az iskolában, ahová előzőleg polgáriba járt. Műhelygyakorlatot - ezen belül faragást is - tanított a magyar, matematika és más tantárgy mellett, hiszen alig volt tanár, sokan elmenekültek. Mátészalkáról később felkerült Budapestre, elvégezte a Pedagógiai Főiskola magyar-történelem szakát is majd 1955 júniusában Szigetszentmiklósra nevezték ki iskola igazgatónak. Ott is maradt egészen nyugdíjbameneteléig, 1970-ig. Itt azután már nagyon sokat faragott kedvtelésből, s ma is gyakran ezt csinálja. Beszélgetésünk idején éppen Góg fején dolgozott. Jó néhány száz faragása, kisplasztikája van a világon szanaszét, mert többnyire elajándékozza régi tanítványainak, barátainak, akik meglátogatják őt, vagy ő megy hozzájuk. Semmit sem ad el, nem azért csinálja. Sokféle dolgot készít, mikor mi jut eszébe, vagy amire szükség van a háznál. Sótartót, fűszertartót, polcokat, fakanalat, villát, díszített vagy feliratos nyéllel, díszdobozokat, képkereteket, gyertyatartókat, melyeknek faragott rozetták, leveleit emlékezetből komponálja, de a népművészetből meríti. Az utóbbi húsz-huszonöt év alatt rengeteg sakkfigurát faragott. Sohasem egyformákat készített, mindig mást-mást. Csinált és elajándékozott - gyermekeknek való kis szobaberendezést is. Faragott asztalt, székeket, bölcsőt, ágyat stb. A kisplasztikái elképzelt, valamikor látott alakok. Pl. a Kubikus, aki a talicskáját éppen tolja, vagy az Erdész, aki erdész-fűrésszel a vállán az erdőt járja és ápolja. Sok rusztikus vonalú fejet is faragott, de ezek sem konkrét, élő emberek, hanem embertípusok. Női, férfi fejek egyaránt. Faragott egy Házaspárt is. A férfifej fölül, a női alatta helyezkedett el. 117