Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Ikvainé Sándor Ildikó: Népi mesterek, művészek Pest megyében

szat csak olyan csóróművészet."

46 Azután mégis egyre jobban kezdte érdekelni a faragás. Belejött. Jólsikerült karikatúrák kerültek ki kezei alól. Ezek közé sorolható a Szakács és a Napóleon с szobra. Domborításokat, faliképeket is készített, mint a Galilei, Piéta, Bánat. Későbbi szobrai egyre tömörebb megfogalmazásúak, az átélés erejével hatnak. A festéssel ellentétben a faragást mindig megszenvedi. Sokszor egy-két hónapig is készül egy mű. Megörökíti korábbi átélt élményeit, embersorsokat sűrít szobraiba. Ilyen pl. az idős, megfáradt asszonyokat ábrázoló Mari néni és az Egyedül. Jól bevésődött emlékezetébe az idős Magvető mozdulata; a kapálásból fáradtan hazatérő asszony, mely a Hazafelé címet viseli. Régi emléket idéz az egész családot kiszolgáló, állva ebédelő nádszálvékony parasztasszony is, melynek címe Ebéd. Ide sorolható az Imádkozó is. Egyik legszebb művének tartja a Szent Johannát, amelynél a máglyarakás hasábjait igen nehéz volt egy tömbből kifaragni. Sok művét eladta. Svájcba, Hollandiába, Münchenbe, Kanadába és még Afrikába is került közülük. Legtöbb szobrát vörösfűzfából faragja, mert azt helyben talál. Szerszámát maga készíti a legkisebb vésőktől a legnagyobbakig. Van vagy 250-260 darab vésője. Ez az egy előnye annak, hogy Dunakeszin esztergályos volt, s a szerszámkészítő műhelyben tanult. Mindegyik szerszámát a megmunkálandó szoborhoz igazítja. Első önálló kiállítása Szobon volt, melyet még számos más helyi és vidéki kiállítás követett. Ilyen volt a letkési és az ipolydamásdi is. 1975-ben a Pest megyei festők nagymarosi kiállításán első díjat nyert. 1975-80 között a Dunakanyar с folyóiratban több rajza, valamint róla írt cikkek jelentek meg. 1991 tavaszán Dunaföldváron volt kiállítása. Szentendrén, a Népművészetek Házában közel harminc műve szerepelt 1991-94 között. MOLNÁR IMRE NÉPI IPARMŰVÉSZ (1921) A világhírűvé vált citerakészítő művész Szigetszentmiklóson él feleségével egy lakótelepi lakásban. 75 éves. Látszatra 15-20 évet letagadhatna korából. Azt mondja tárgyilagosan, „megkezdődött a visszaszámlálás".'*

7 Többszáz oldalas könyvet írt a citerákról, Citeráról mindenkinek címmel. Hét évet dolgozott rajta, összegyűjtötte a történeti és műszaki adatokat, hogy a legrégebbi időktől kezdve az ő legújabb citeráiig minden erre vonatkozó tudnivaló együtt legyen. Rajzokkal, fényképekkel illusztrálta. A mű jelenleg kiadásra vár. A könyvírás mellett minden nap már hajnali ötkor a lakással szemközti garázsból átalakított, jól felszerelt műhelyben dolgozott és dolgozik fáradhatatlanul újabb és újabb hangszereken. Hajdú-Bihar megyében, Sárrétudvariban született 1921-ben. Még két testvére van, egy öccse és egy húga. Édesapja órásmester, finommechanikus volt, de mint mindenhez értő, ő volt a falu ezermestere is. Nagyon szépen tudott citerázni, s csinált is néhány citerát a maga és mások számára. Molnár Imre három éves volt, mikor szülőfalujából családja felköltözött Pestre. Csak 1939-ben kerültek vissza egy időre Sárrétudvariba. Onnan is nősült 1943-ban. Édesapja legjobb barátjának lányát vette feleségül. Ezután Szigetszentmiklósra költöztek. A Dunai Repülőgépgyárban, a Csepel Autógyár elődjében dolgozott főművezetőként, egész nyugdíjazásáig. Édesapjától nagyon hamar, kisiskolás korában megtanulta a citerajátékot. „Apám verte, én is vertem. Mert akkor még nem pengettük a citerát, hanem vertük. Verő volt a pengető neve. Lúdtollból készítettük. 12-13 éves koromban egész estéket átciteráztam. Akkoriban arra táncoltak. Énekeltem is hozzá."

48 Hosszú időre citera nélkül maradt, mert két citerája is elveszett. Az egyik Németországban, mikor ott dolgozott az 1940-es évek elején. Vettek egy másikat 113