Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Ikvainé Sándor Ildikó: Népi mesterek, művészek Pest megyében

Száznál több képet festett. Nem szívesen vált meg egytől sem. Nem dolgozott rendszer szerint, attól tette függővé, mennyire fáradt el. „Volt olyan év, hogy 12 képet is festettem, de olyan is, hogy csak négyet. Általában napi 1-2 órát dolgozom, többet nem tudok. Festés közben kifárad a szem, a száj és az idegek is, hiszen mindegyiket összpontosítani kell. Körülbelül öt éve annak, hogy már ecsetet is használok."

27 Bámulatos ügyességgel kezelte szájával az ecsetet. Négyféle vastagságút használt. Szükség szerint váltogatta őket. Kis kocsiján üldögélt egész nap. A kocsi háttámláján volt egy párkány, erre tette fel édesanyja a vizes-ecsetés tálat, a festékes dobozt, az ecseteket. A kocsi előtt állt kottaállványon a rajztáblára szögezett rajzlap. Az előre kigondolt, maga elé képzelt képet ceruzával halványan felrajzolta, azután az ecseteket váltogatva megfestette. A papírt nem vizezte előre, mert az hamar megszárad. Olajjal is próbálkozott, de csak egyet csinált, mivel nagyon sok baj volt vele. Hamar beszáradt, nem tudta kimosni az ecsetet, ha színt akart váltani. A vízfestéket azonban gyakran ki lehet mosni, ezért dolgozott szívesen vele. A vázlatokat először kicsiben készítette el, azután kinagyította. Ez nem okozott problémát, mert hozzászokott kezdetben, mikor még képeslapokról másolt. Leginkább a falusi emberek életét, munkakörülményeit ábrázolta, hiszen abban élt ő is. Volt kocsijuk, lovuk, földjük, s mivel őt nem lehetett magára hagyni, édesapja mindig vitte a határba, vagy a környékbeli falvakba, ha fuvarozott. így jutott el Farmoson kívül Jászberénybe, Tápiószelére, Tápiógyörgyére. De távolabbra nem. Pesten csak egyszer-kétszer járt, onnan magával vitte az Erzsébet-híd emlékét, amit később meg is festett. Legutóbbi kiállításakor, Leányfalunál, majd Szentendrénél látta a Dunát, s rajta egy úszó hajót, az szintén megihlette. A farmosi határban mindig megfigyelte, hogy hogyan dolgozzák meg a földet az emberek. „Nagyon meglestem őket, mert kifutta az időm is, meg nagyon meg tudtam nézni mit hogyan csinálnak, mivel dolgoznak."

28 Amerre járt megfigyelte az emberek tevékenységét, az állatok mozdulatait, s mindent, amit látott. így készültek a Juhászok, a Lekvárfőzés, Birgenyúzás, Vályogverés, Gyulya, Méhészet, Fácánetetés, Favágás, Almaszüret, Újszilvási nagyhordó, Düledező tanya Cegléden stb. című képek. Közös kiállításokon már 1982-ben részt vett. Először Pándon, majd Farmoson, Tápiószelén, Tápiószentmártonban, Tápiószecsőn, később 1987-ben, majd 1994-ben Budapesten a Pataki Művelődési Házban mutatták be képeit. 1991-től 1994 tavaszáig Szentendrén, a Népművészetek Házában volt látható 10 képe. Első önálló kiállítása szülőfalujában, Farmoson volt 1991-ben, de még abban az évben Tápióbicskén, Újszilváson, majd Pórtelken is bemutatták képeit. 1992-ben Jászberényben a múzeumban és Leányfaluban rendeztek számára gyűjteményes kiállítást. 1992-ben nagy öröm érte. Értesítették, hogy Lichtensteinben fölvették a „Szájjal Festők Világszövetségébe", így 1992 szeptemberétől három évig svájci ösztöndíjat kapott havonta, hogy nyugodtabban dolgozhasson.

29 Sajnos, az ösztöndíj még le sem telt, s ő már eltávozott az élők sorából. Fontos lenne, ha képei nem szóródnának szét, hanem valamilyen közgyűjteményben együtt maradnának. ID. FERENCZY FERENC (1902-1982) IFJ. FERENCZY FERENC (1931) A Cserhát hegység Pest megyei nyúlványai között fekszik egy kis község, Rád. Itt élt és alkotott két fafaragó, idős Ferenczy Ferenc és fia ifjú Ferenczy Ferenc, aki 1991-ben ment nyugdíjba.

30 Mindketten a Győr-Sopron megyei Győr-asszonyfán születtek, csak évtizedek múlva költöztek Rádra. 106