Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Ikvainé Sándor Ildikó: Népi mesterek, művészek Pest megyében

abba beleálmodtam, hogy mit fogok majd faragni. Olyan jó érzés volt, láttam a fában heteken keresztül azt, hogy mi lesz. De hozzányúlni nem volt idő."

11 Erősen várta, hogy nyugdíjba mehessen, hogy azután sokat és nyugodtan dolgozhasson. Elérkezett ez az idő is, 1992. Ám mégis el kellett telnie egy hosszabb időnek, hogy ismét egy nagyobb „faragóperiódusba" érkezzen. Ehhez lökést adtak az 1995 júliusában a tápiószelei Blaskovich Múzeumban, és ez év októberében az abonyi Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítások. Témáival ezúttal az élet és a természet forgandósága felé fordult. Egyik új sorozatában az emberi élet periódusait mutatja be az ember megteremtésétől a halálig, s az élet újrakezdődéséig. Ide tartozik az „Ecce Homo", „Ádám és Éva a Paradicsomban", Éva boldogállapotban, a Nagycsalád, a Koponya stb. Másik sorozata a Természet periódusos változásának, a megszemélyesített évszakoknak képekben való bemutatása. A következő csoportot a gyermekeknek szánt alkotások adják. Az utóbbi időben ugyanis Szilády Sarolta sokat foglalkozik iskolás gyermekekkel, szakkörben és egyénileg egyaránt. Ezeken a műveken keresztül arra akarja tanítani őket, hogy „figyeljék, szeressék a környezetüket. Vegyék észre, a fa mennyire az ember szolgálatában áll. Elkíséri az embert a bölcsőtől a sírig. Élelmet ad - felkínálva gyümölcseit - az embernek, szállást ad a madaraknak, óvja a rárakott fészkeket, s terméseivel táplálja őket is. Szeretné felhívni mindenki figyelmét arra, hogy a természetnél nincs szebb, óvni kellene a környezetünket ahelyett, hogy folytonosan pusztítunk magunk körül mindent. BODROGI SÁNDOR A NÉPMŰVÉSZET MESTERE (1912-1990) 1990. november 22-én hunyt el Bodrogi Sándor.

12 Eleinte fafaragóként ismerték őt. Szívesen faragott kisebb-nagyobb használati tárgyakat: ivópoharakat, kanalakat, sótartókat, botokat stb. Ezeket véséssel, domborítással díszítette. A tárgyak egyes részeit gyakran állat- vagy emberalakokká formálta. Lószőrékszereivel az 1975-öt követő évektől kezdett ismerkedni az ország. Tanyasi kis házban született 1912 augusztus 29-én. Azt a Tápiószelével és Tápiógyörgyével határos, homokos területet akkor Jeges"-nek nevezték. Később Újszilvás község lett belőle. Szülei három gyermeket neveltek. Nehéz, küzdelmes életük volt. Bodrogi Sándor elkerülve otthonról villanyszerelőként élt és dolgozott. Nagykátán telepedett le.

13 A lószőr fonását még gyermekkorában sajátította el. Gyűrűt, láncot formált akkoriban belőle. Ő volt az, aki felelevenítette ezt a már évtizedek óta feledésbe ment népművészeti ágat. Úgy gondolta, a sors őt szemelte ki az ősi mesterség folytatására, s mindent meg is tett ennek érdekében, de csak nyugdíjba vonulása után kezdett újra, komolyan foglalkozni vele. Bejárta a múzeumokat, megnézegette, tanulmányozta a fellelhető régi lószőr-készítményeket, vagy maradványaikat. Leolvasta róluk amit lehetett.

14 Sajnos elég keveset lehetett, hisz alig van irodalma, annak ellenére, hogy tudjuk, hogy a legrégebbi időktől kezdve igen sokmindenre felhasználták a lószőrt. Középkori magyar feljegyzések is említik a lószőr farkából font kötelet, de Mongóliában ma is használatos.

15 A pásztorok - Györffy István leírása szerint - lónyűgnek (béklyónak) fonták. Kalapálladzót, kötőfékszárat, gyeplőt, óraláncot készítettek belőle maguknak a pásztorok. Szerelmesüknek nyakláncot, gyűrűt, olvasót, karkötőt fontak. A pásztorokon kívül rabok, hadifoglyok is foglalkoztak lószőrfonással, ékszer-készítéssel.

16 E század közepéig matracok, párnák kitömésére, ruhák, kabátok válltöméseibe, sziták kötésére is használták. 100