Tyekvicska Árpád (szerk.): A Ferenczy Múzeumi Centrum Évkönyve 2015 - Studia Comitatensia 34., Új Folyam, 2. (Szentendre, 2016)
Tanulmányok Pest megye történetéből - Reznák Erzsébet: Nyolc választás Cegléden, 1920–1939. Képviselők és választók a ceglédi sajtóban
Reznák Erzsébet: Nyolc választás Cegléden, 1920-1939 illetve 1922-ben mindkét irányzatot kipróbálta. Sajátos ív rajzolható a ceglédi választások 1920-ban kezdődő és 1939-ben végződő pontja közé. Haller Istvánnal kezdődött és Zsengellér Józseffel fejeződött be ez a tizenkilenc év; a szélsőjobboldalról indultak és tízévnyi viszonylagos béke után az újabb szélsőségnél kötöttek ki a ceglédi választók. Akkoriban persze nemcsak ezen a településen, hanem egész Magyarországon hasonló, egészen a háborús pusztításig vezető utat tett meg a választópolgárok többsége. A politikai csoportok - a Keresztény Egyesülés Pártja, a Keresztény Kisgazda-, Földmíves és Polgári Párt, a Nemzeti Egység Pártja, a Nyilaskeresztes Párt, a Kisgazdapárt - ceglédi szervezetei egyébként tipikus választási pártként működtek a városban: kevés kivétellel a képviselőikkel együtt jóformán csak a választási kampányok idején hallattak magukról. Az országgyűlési (nemzetgyűlési) kampányok alatt azonban a helyi sajtó révén (is) a képviselőjelöltek voltak a közélet főszereplői. A tizenkilenc év alatt tizenegy újság - Cegléd és Környéke, Ceglédi Függetlenség, Ceglédi Híradó, Ceglédi Hírlap, Ceglédi Kisgazda, Ceglédi Közlöny, Ceglédi Napló, Czeglédi Elet, Czeglédi Keresztény Hírlap, Czeglédi Keresztény Újság, Czeglédi Szemlélő — segített nekik a hírek közvetítésében, bár 1920-tól 1939-ig csak egyetlenegynek, a Ceglédi Kisgazdának, tartott ki az élete. A legtöbb lap 1926-ban, a legkevesebb 1939-ben jelent meg; az előbbi évben hét, az utóbbiban pedig három hetilapból tájékozódhattak az érdeklődők Cegléden. A pártok ilyenkor egyszerűen „kisajátították” a már meglévő újságokat, a kiadó (a tulajdonos) nem változott, csak az újság fejlécére került rá a „politikai” jelző. A korteshadjárat elmúltával aztán visszaállt a rend és az olvasók újra visszakapták régi „vegyes tartalmú” kedvencüket. Általában egy hónapig uralta a kampány a helyi sajtót; ennyi időre pedig nem lett volna érdemes külön lapot alapítani. A Czeglédi Keresztény Hírlap azért megpróbálta a lehetetlent: kifejezetten a választásokra jelent meg 1922-ben, de az 1923-as küzdelmek után lezárult az élete. Az egymástól különböző újságok természetesen más-más, koronként és pártonként változó propagandát képviseltek. A legindulatosabb hangnem és tartalom az 1920-as, az 1922-es és az 1923-as években áradt a lapokból. Az antiszemitizmust állította ugyanis akkoriban minden párt a programja középpontjába, és a jelöltek, meg a nevükben nyilatkozó kortesek érdemi mondanivaló helyett meghökkentő durvasággal estek neki a közvetlen környezetükből egyébként jól ismert, régóta asszimilálódott zsidó embereknek. Néhány évnyi békés szünet után 1939-ben visszatért ugyanez a stílus, bár kifinomultabb szó- használattal, sőt a törvényességre hivatkozva szólaltak meg a közélet mérvadó személyiségei. Eltűntek a húszas évekből ismerős fanatikus, ártalmatlannak hitt, kinevethető, hóbortos „próféták” (Haller István, Lendvai István) és a helyükre profi politikusok léptek (Antal István, Mikecz Ödön), akik a kártékony ideológia hangoztatásával tudatosan építgették karrierjüket a maguk hasznára, az ország felmérhetetlen kárára. A ceglédi választások két szélsőséges eset kapcsán kerültek be az országos hírekbe. Először a Bethlen István miniszterelnök elleni botrányos tüntetés, majd a kormányt szidalmazó beszéd miatt jutott ki ez a kétes dicsőség a ceglédieknek. Mindkét eset 1923-ban történt, és a „főhős” is ugyanaz a személy, Lendvai István volt, akinek ügye végül a kecskeméti törvényszéken indított rágalmazási perrel ért véget, 1926-ban. Nem bántak egymással kesztyűs kézzel a képviselő-választásokon ajelöltek a „boldog békeidőknek” nevezett korszakban sem Cegléden, de az akkor közkedvelt ólmosbot is gavallérosabbnak tűnt, mint a fentebb említett három évben hangoztatott verbális erőszak. Maradt azért egy-két kedélyes epizód is a Horthy-korszak idejéből: például a kortesversek és dalok vagy az első női választók részvételéről szóló színes történetek. A jelek szerint az újságírók, szerkesztők gyorsan (feltalálták?) megtanulták és kiválóan alkalmazták a manipuláció modern eszközeit. A jól bevált módszerek közé tartozott például az ellenfélről szóló álhírek terjesztése, de az is hatásosnak bizonyult, ha egyszerűen tudomást sem vettek a másik fél létéről. Akiről nem írnak, nem beszélnek, az nem létezik, tehát nem is kell vele törődni - ez hámozható ki az efféle okoskodásból. Azt csak sejthetjük, hogy mi 82
