Darkó Jenő – Erdősi Péter (szerk.): Történeti tanulmányok - Studia Comitatensia 32. (Szentendre, 2011)
Kovács Annamária: Egy kiállítás margójára. József Attila emlékkiállítás a Dunakanyarban
Egy kiállítás margójára - József Attila emlékkiállítás a Dunakanyarban 169 helyen. 1938-ban, a Szép Szobán a költő halála után megjelent cikkében idézi fel az esetet: „Dátumot beszéltünk meg, s én pontosan és sietve értem a Hadik-kávéházba. (...) Hiába néztem, vártam és kietlenkedtem: József Attila nem jött meg, két teljes óráig, akkor felállottam s elmorogtam, zörögtem: tedd bolonddá a nagyapádat. Alig értem haza, szólt a telefon: ne haragudjak, elkésett, de annak roppant nagy oka van, r szeretné, ha új terminusban állapodunk meg. A második találkán már gondoskodtam hasznos időtöltésről. Ugyanoda s ugyanakkorra hívtam meg Kálmán Katát, akinek most oly nagy sikere van a Tiborcával: akkor is titokzatos fénykép lencséjén kötődött a költészet és érdek: mivel szeret szegény világotfotografálni, külön aknán lebo- csátottam a mély kútba, ahol a Csibe-problémák rajzottak. Éppen az első szállítmányt hozta ebből a világból. Megdöbbentő, hogy nem kell szó a beszédhez. Az élet az arcra mindent ráírt, amit el kell s el akar mesélni... S a fénykép művész kezében van olyan közlőszerszám, mint bármi művészi szer, a hang, a szó, vagy akár az agy, ha kell, jobb, mint a festék (...) Míg egy döbbenet a másikat szülte, egy-két órai késéssel megérkezett a költő. Pár perc múlva külön ültünk: vannak titkok az ember életében. S itt s ekkor valami különös, csodálatos dolog történt: József Attila rémülettel nézett bele a képcsomagba, ami előttem volt, s zavar, habozás és sápadozás után szólani kezdett.- Kérlek, Zsiga bátyám, hát ez az én életem... Ez az én bajom, hogy ez az életem... én csibe vagyok: apátián, anyátlan árva, ebből a mélységből származom, és emiatt nagyon nehéz is nekem az élet, hidd el... mert az ember soha le nem vetkezheti önmagát, az ember haláláig egy és oszthatatlan marad, és úgy viszi magán az életet, mint csiga a házát, mert nincs más búvóhelye, csak az élete, másutt nem talál menedéket, most már hogy találjon az, akinek nincsen élete, semmi kemény anyagból készült fedele sincs, csak az utca gyermeke lett, ahogy világra jött, s az is marad örökké, s ez a kellemetlen... Nevetett. Mintha az arcán a rém előtti rémület víziója ülne ki. (...) Akkor mi ketten éjfélig együtt maradtunk József Attilával. 0 szegény bús élete különös hányattatásait mesélte, mintha most az egyszer szíven szúrta volna valami, s minden vérét el kellett folyatnia, míg csak az üres artériák maradtak lazán, fehéren és lankadtan. De minden eseményének filozófiája oda torkollott: belőle nem lehet semmi, mert nem lehet elhitetni a világgal, sem önmagával, hogy ő még ebben az életben valamit elérhet. Nem is tudja, mi az, amit elérhet. ”16 Móricz a Karácsonykorjobban fáj című elbeszélését, amely a Pester Lloyd 1936. évi karácsonyi számában jelent meg német nyelven, József Attila gyermekkori emlékei alapján írta, vélhetően a költő által neki elmondottakat dolgozva fel benne. M mama mindig nagyon beteges volt, de mi, gyerekek, ezzel nem sokat törődtünk, hozzá voltunk szokva, hogy akármikor csak le kellett neki ülni, és vizesruhát rakunk a homlokára. Ha a rosszullét tovább tartott, akkor türelmetlenek lettünk, és nem helyeseltük, hogy egy mama megengedi magának a betegséget. Persze sajnáltuk is őt, de egy tízéves gyereknek saját fogalmai vannak a dolgokról, a magam részéről naplopásnak tartottam, ha a mama egész napokat betegséggel töltött el. így múlt el a világháború, már én egész nagy fiúnak éreztem magamat. Közben az volt a szerencsénk, hogy a mama takarítónői állást kapott egy iskolában. Ez már óriási rangemelkedés volt, egész állami állás. Akkor valami nyugalom és biztonság költözött az életünkbe. (...) Mi fejlődtünk, de ő egészen tönkrement. A lábai visszeresek voltak, éjjel felugrott és vizes ruha után kapkodott, a vér szakadt az ereiből... A pici kis nő, aki Atlasz munkájára vállalkozott, beleroppant a teherbe. Egy nap újra rosszul lett. Eszter mondta, szaladjak orvosért. Szaladtam, az orvos jött. Megvizsgálta a mamát. De én is feltűntem neki, s engem is megvizsgált, s egyszerre négyféle betegséget konstatált rajtam: torokgyulladást, mirigydaganatot, tüdőgyulladást és valami ismeretlen betegséget, ami a rossz táplálkozás következménye volt. Rögtön kórházba küldte a mamát és engem is. Eszter elkísérte a mamát, Éva pedig engem. Csak beadott Éva, s többet nem láttam. (...) Csak az fájt, hogy mindenkihez jöttek látogatók, de énhozzám soha senki. Ez nekem kimondhatatlanulfájt, hogy engem nem keres meg a mama. Búsultam, ideges voltam, nem értettem, hogy a mama nem jön. Meg is kérdeztem egyszer az ápoló nővért, hogy miért nem jön a mama?-Az a te anyád-mondta —, az nem sokat törődik veled. Többet nem kérdeztem semmit. Afogamat összeszorítottam, a szívem nagyon megfájdult, hogy a mama nem törődik velem. Elfojtottam a könnyeimet, csak éjszaka sírtam, mikor senki sem lát... így érkezett meg a karácsony. Mindenki mondta, hogy két nap múlva karácsony lesz, és az embernek karácsonykor jobban fáj... Hát, karácsony előtti napon, délután, csak megjelenik a mama. Néztem rá, s nem akartam hinni a szememnek, hogy mégis. Es gyűlölet támadt bennem. Még azt sem vettem figyelembe, hogy a mama oly sápadt, mint a halottak, r oly gyönge, hogy semmi élet sincs benne, r leült az ágyam szélére... 16 MÓRICZ 1959.372-375.
