Darkó Jenő – Erdősi Péter (szerk.): Történeti tanulmányok - Studia Comitatensia 32. (Szentendre, 2011)
Kende Tamás: Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete
134 Kende Tamás annak segítségével megfogjuk tudni építeni a jövő szabad, boldog, demokratikus Magyarországát. ”18 Dezsőfi 1946 eleji reflexiójából is kitűnik két dolog. Az első az a vágy, hogy a jövőben is - igaz nem egyedül - munkálkodhat a város és az ország boldogulásáért, az ő esetét tekintve minden valószínűség szerint polgár- mesterként. A polgármesteri jelentés másik, számunkra érdekes lapszusa az 1944-es esztendőre vonatkozott. Eszerint már-már tűrhetetlenné vált (a külső) elnyomás, ám a derék városi tisztviselők még a nyilas uralom alatt is - mindennek ellenére — a helyükön maradtak. Igaz, ez az elnyomás és a megelőző évek eseményei komoly rombolásokat okoztak a lelkekben, de a károk helyre- hozhatónak tűntek Dezsőfi Ferenc számára. A kármentés legfőbb és leghatékonyabb eszközének pedig a felejtés, illetve a szelektív emlékezet tűnt. A polgármesteri jelentésben még egy - igaz, mindenféle konkrétumot nélkülöző — mellékmondat utalt a város társadalma lelki sérüléseire, ám ezeket a sérüléseket idővel elhárította magától a város egykori vezetője, illetve vezető tisztviselője. A „lelki sérüléseket” idegenek okozták: nyilasok, SS katonák, akiknek se arcuk, se nevük nem lehetett Dezsőfi évtizedekkel később keletkezett visszaemlékezéseiben sem. Ahogy nem volt nevük azoknak a nem rendes magyar emberekként viselkedett katonatiszteknek sem visszaemlékezésében, akik mindenféle ellenállás nélkül adták át a szentendrei laktanyát a németeknek 1944. október 15-ét követően. Akkor, amikor Dezsőfi Ferenc - és derék tisztviselőtársai a városházán - „permanenciában” teljesítették közszolgálatukat. Dezsőfi Ferenc polgármesteri tevékenységének az emléke és emlékezete kifejezetten pozitív. Minden kétséget kizáró módon tisztességes városvezetőnek bizonyult az évtizedes vágyát betetéző módon polgár- mesterré a szovjet megszállás alatt lett Dezsőfi. 1948- ban letették tisztségéből, az ötvenes években számos kellemetlenségben volt része, ám a kádári konszolidációba minden különösebb konfliktus nélkül „épült be” az egykori polgármester, hogy aztán öreg korában kisebb-nagyobb összegekért tegye pénzzé - mint azt már jeleztük-emlékeit és emlékezéseit, alacsony nyugdíja kiegészítésére.19 Visszaemlékezései - természetes módon - egy konszolidált, kiegyezéses országra és városra reflektáltak: a kiegyezett, sosem látott mértékben gyarapodó kisvárosnak éppen az a történelmi pillanata köszön vissza, 18 Uo. 19 G. Sin Edit nyugdíjas szentendrei muzeológus és helytörténész szíves szóbeli közlése. Sin Edit gyűjtötte, és leltározta a múzeumban a „veteránok” visszaemlékezéseit és tárgyi, írásos dokumentumait, emlékeit. Egyik rendszeres veterán-ügyfele épp Dezsőfi Ferenc volt, akire mint kedves, bohém öregúrra emlékezett vissza 2009 márciusában e sorok írójának. Dezsőfi gitárral amelyben ezek a visszaemlékezések keletkeztek, azaz az 1970-es évek közepe. Miközben a konszolidált gyarapodás mögött ott volt 1944 (és 1956) elhallgatása, itt-ott mégis felbukkantak emlékfoszlányok, illetve beszédes lapszusok a hetvenes évek közepén keletkezett, kampányszerűen gyűjtött - ne feledjük, az egész ország rituálisan készült a felszabadulás és a rendszer harmincadik születésnapját megünnepelni - visszaemlékezésekben. Nem is lehetett teljesen elhallgatni ezeket „a város lelkében is komoly károkat okozó” eseményeket, hisz a rituális és reflektálatlan emlékezetet alakító pártban, pártapparátusban is élt valamiféle emlékezet, akár 1944-re, akár az azt megelőző évekre vonatkozóan. Erre utal egy a Ferenczy Múzeum adattárában őrzött „vélemény” egy évfordulós pályázati művel kapcsolatban. Ne feledjük, az ország, és főként annak közgyűjteményei kampányszerűen készültek ekkoriban — 1974-ben járunk — a konszolidált és ekkoriban még jólétinek tűnő rendszer 30. születésnapja, azaz április 4. megünneplésére. Így keletkezett Szentendre utolsó harminc évéről is egy, a korszak kritikátlanul pozitív szemléletét tükröző pályamű. A szóban forgó pályaműről pedig nemsokára készült egy meglehetősen indulatos vélemény. Az alább ismertetendő vélemény arról szól, hogy az elhallgatásnak is voltak bizonyos korlátái. A szöveg azt kifogásolta a véleményezett pályaművön, hogy az nem hangsúlyozta ki eléggé a nulladik év, és az azt közvetlenül megelőző időszak szörnyűségét, amelynek — és csakis annak — a tükrében lehetett volna igazából értékelni azt a fejlődést, amit a város 1945-től 1975-ig megtett. Az idézet betű- és szöveghű, jelzendő szerzőjének indulatait:
