Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Molnárné Hajdú Margit: A nagytarcsai virágmotívumok és a deokratív betűk születése

rendák alatti falrészre. (21. kép) Tulipánokat rajzolt csomagolópapírra. A virágtesteket kivágta, falra helyezte, kék festékes mésszel „rámeszelt" és sikerült a tulipánsort megjeleníteni. Megtetszett a szomszédoknak, rokonoknak. Híre ment a faluban és sokan kértek ilyen mintát, hogy ők is díszíthessék a lakásukat. Időközben más virágokból is születtek sablonok. Elterjedt a falfestésnek ez a módja, és dívott nagyjából 1960 tájáig, amíg a gazdasági helyzet meg nem engedte, hogy a tanult festőmestereket meg tudják fizetni. Az ő gyári segédeszközeik kiszorították a kézzel készített sablonokat. A jelzett időben már az egész szobafalat nagy mintákkal, hengerezéssel díszítették a festő-mázolók. A többi íróasszony falfestési mintákat nem készített. IX. ANAGYTARCSAI DÍSZÍTŐMŰVÉSZET 150 ÉVE A nagytarcsaiak díszítőművészete a tárgyi emlékek és a szájhagyomány szerint a kezdetektől napjainkig mintegy százötven éves lehet. Az 1846-ból való faragott emlékek után az 1910-et követő években gyorsan fejlődött, gazdagodott, annyira, hogy a faragás és szövés, horgolás mellett hímezni is kezdtek. Az évszámmal ellátott vasaltkendőkön 1925-27-ben már arasznyi széles a kézzel való lyukhímzés. Virágkorát a díszítés az 1950-60-as években élte. Ez idő alatt az egy színnel varrástól és a szerény sormintáktól, apró virágmotívumoktól elindulva, a 20. század közepére a színek tobzódása és a minták sokasága elérte azt a pontot, ahonnan már nem fejlődhetett tovább. Megálljl-i parancsolt a népviseletnek - és vele együtt az ezen megjelenő díszítő művészetnek - a gazdasági helyzet változása is. A termelőszövetkezet elvette az itthoni megélhetés lehetőségét. A fiatal nők is Budapesten vállaltak munkát. Odajárni városi öltözetet tartottak ildomosnak. „Kivetkőztek" úgy, ahogyan a férfiak tették jó 20-25 évvel korábban. Csak az itthon maradt asszonyok tartották meg viseletüket. Ők viszont csak akkor hímeztek új holmit, ha 1-2 darabot pótolni kellett. Ezt még napjainkban is megteszik a 80-85 éves asszonyok. Ezért nem mondhatjuk, hogy meghalt a nagytarcsai díszítőművészet. Csupán nem fejlődik tovább. De él addig, amíg élnek a hagyományukhoz hűséges idős asszonyok. 21. kép. Részlet szobafal koszorújának sablonjából 88