Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Novák László Ferenc: Nyomásos határhasználat és terminológiái

NOVAK LASZLO FERENC (Arany János Múzeum, Nagykőrös) NYOMÁSOS HATÁRHASZNÁLAT ÉS TERMINOLÓGIÁI Az Alföld településhálózatában - a sajnálatos történeti viszonyok, háborúság miatt - jelentős változások álltak be a XVI-XVII. században, a török hódoltság korában. Különösen a XVI. század végén, a tizenötéves háború idején érte pusztulás a településállományt.

1 A Duna-Tisza köze Váctól Titelig szinte lakatlanná vált, ugyancsak az Alföld középső területei, mint Békés, Bihar, Csanád.

2 Csupán kevés helység vészelte át az emberpróbáló időket. Közöttük is azok, amelyek jó geográfiai adottságuknak megfelelően épségben maradhattak, sőt jelentős gyarapodáson mentek keresztül. Ezek között szükséges kiemelni azokat a mezővárosokat, amelyek a török jóvoltából kiváltsággal rendelkeztek, mint hász városok (Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Halas, Jászberény). Kedvező helyzetet élvezhetett Debrecen, s a XVII. század elejétől a Bocskai által hajdúkkal telepített Hajdúság. Nagyvárad 1660-ban történt eleste után újabb csapás érte az Alföld településállományát. A török hadak végig dúlták (Szejdi-járás), s még a Kisalföldre is felvonultak, elfoglalva 1663-ban Érsekújvár várát. Az 1680-as években a török alóli felszabadító háborúk újabb szenvedést zúdítottak az Alföld lakosságára, ami a helységek újabb ideiglenes vagy végleges elpusztulását eredményezte.

3 A török kiúzése után még nem állt helyre a rend, csupán a Rákóczi szabadságharcot követően, 1711 után köszöntött be a nyugalom. Kezdetét vehette az Alföld lakatlanná vált vidékeinek újranépesítése.

4 A településrendszer változása, a kisebb falvak pusztulása, a nagyhatárú mezővárosok kialakulása a határhasználat rendszerét alapvetően befolyásolta. Annál is inkább, mivel a török hódítás megakadályozta a feudális viszonyok megmerevedését az Alföldön, a jobbágy telekszervezet kialakulását, ami lehetővé tette a kötetlen határhasználat virágzását. A földesurak elmenekültek, a jobbágyok, mezővárosi cívisek viszonylag önállóan szervezhették életüket, építhették ki a mezővárosi autonómiát. A XIII-XIV. századi depopuláció során az alföldi mezővárosok tágas törzshatára alakult ki Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden át Debrecenig. A XVI-XVII. században folytatódott a gyarapodás, jelentős számú elpusztult falu határával, pusztákkal (praedium) növelve a mezővárosok területét. Földbőség állt elő, s ki-ki az egyes mezővárosokban igás erejéhez mérten foghatott föl földet szántásra-vetésre. A Duna-Tisza közén „mezeikertek" alakultak ki a Három Város, Halas határán, ahol kötetlenül lehetett földművelést folytatni, valamint füvet lehetett kaszálni. A kisebb helységekben is ez a földművelési rendszer alakult ki. Tudjuk, hogy Buda eleste idején (1541) pusztult el a kisnemesek által lakott Bődreegyháza, s a szomszédos pótharasztiak ott mezeikerteket használtak, szántottak-vetettek, s onnan hordták át falujukba a szénát.

5 Nyársapáton is mezeikertes határ volt.

6 Az Alföld más vidékein, így a Hajdúságban, Debrecen tágas határán is a kötetlen határhasználat alakulhatott ki a XVII. században. Hajdúböszörmény határán például legelőváltó, vagy parlagoló rendszerben (ú.n. egy nyomásban) használták a földeket. A jószág legelte a füvet, megtrágyázta, „telkesítette" a földet, amelyet feltörtek, és szántással művelték.

7 Debrecen távol eső pusztáin szállások alakultak ki. A földet szántották, de a takarmányt is oda hordták össze, s a jószágot télen ott tartották, a cívis gazda őrizete alatt.

8 A földbőség tehát nem tette szükségessé a földművelő gazdálkodás, a határhasználat rendjének korlátozását. Valójában „egy nyomásos" gazdálkodás volt érvényben: a legelőnek használt földet földművelésre fordították, majd annak kimerülése után - legelőnek fordítva -, ismét pihentették, a jószággal trágyáztatták. A XVIII. század első felében újranépesedett helységekben is a szabadfoglalás elve érvényesült, mert ki-ki jószágállománya, teherbíró képessége alapján vehetett birtokba megfelelő földterületet. Ezt az is elősegítette, hogy a jobbágy helységekben rendszerint a földesúr nem gördített akadályt a földhasználat elé, „bevett szokás szerint", vagy kontraktusban előírtak szerint követelte meg a jobbágyoktól az adót, különböző munka- és egyéb szolgálatokat. Alapvető kritériumnak tekinthető az, hogy urbárium hiányában, nem alakult ki a jobbágy telekszervezet, amely - Mária Terézia 1767-es úrbérrendelete nyomán - zsinórmértékül szolgált a jobbágy településrendszer kialakításának. Az 1767. évi úrbérrendelet nyomán Magyarország szerte kilenc kérdőpontban tájékozódott a felsőbb hatóság a földesúr-jobbágy kapcsolatrendszeréről, az adózásról, a gazdálkodás módjáról, jövedelmezőségéről. Pest-Pilis-Solt vármegyében már 1768-1769ben elvégezték a felmérését,

9 de az Alföld más vidékein is 1770-ig befejezték a munkát. A jobbágy feleleteiből megismerhető a korábbi határhasználati rendszer. Erre vonatkozóan a Közép-Tisza vidékről hozunk fel példákat. A mezőtúri jobbágyok egy részének az Aspremont jusson földbirtokos Peluska Krisztina már 1756-ban 7