Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében

nyához barna ujjast, kávészín fejkendőt, fekete, apró mintás szoknyával, sötétzöld ujjast és zöld kendőt kötöttek. Ugyanekkor voltak közösségek, ahol sok új anyag a színek, minták olyan kavalkádját eredményezte, mely nemcsak a hagyományostól, de a szomszédos települések közösségi ízlésétől is különbözött. Ezzel együtt megtartották a korábbi szabásformákat (Solymár). A fekete szoknyát bármilyen színű ujjashoz, s a fekete ujjast is bármilyen szoknyához illett felvenni, ha anyaguk minősége, jellege azonos volt, például mindkettő nagyünnepre való legfinomabb posztó. A bársonnyal szegett aljú szoknya csak félünnepi viselet volt, díszített, de nem a legjobb anyagból való juppellal vették fel. Nemcsak az életkor előre haladtával, hanem napjaink felé közeledvén is a bővebb szabású ujjas terjedését látjuk. Azok az idős asszonyok, akik még viseletben, azaz húzott szoknyában, sváb kötényben járnak, a kényelmes, csípőig érő, elől gombos ujjasokat, blúzokat hordják. Ezek egyenesek, vagy mell fölött és háton elvágva húzással vagy rakásokkal bővülnek. A szoknyán kívül viselik, általában a köténynyel sem kötik le. A kivetkőzés a nők körében a harmincas évektől lett nagyobb arányú, amikor a főváros üzemeiben kezdtek dolgozni. A parasztlányok őrizték viseletüket, melynek alkalmazkodnia kellett a kor, a fiatalság igényeihez, pl. abban, hogy a menyecskék nem jártak fejkendőben, csak a templomba vették fel. A háború, a következő szűk esztendők, a kitelepítés mind gyorsították a kivetkőzést, hogy „városi ruhát vettünk fel"- mondják. A húzott parasztszoknyák 5-6 méter anyagából egész öltözet városi ruhát tudtak varrni. A kitelepítést követően Magyarországon maradottak körében erős félelem is élt, öltözködésüknek korábbi identitásjelző szerepét megszüntetve a városi ruhákban igyekeztek környezetükhöz alkalmazkodni. Mindezek ellenére voltak, vannak asszonyok, akik a mai napig ragaszkodnak - korunk anyagaihoz, színeihez alkalmazott - viseletükhöz, de a legtöbb településen már csak egy-egy idős asszonyt említenek. Az 1990-es évek elejétől, a kisebbségi önkormányzatok, nemzetiségi egyesületek megalakulásával, a nemzetiségi napok rendezvényeinek hatására megfigyelhető a helyi hagyományok, így a viselet iránti érdeklődés fellendülése. A kórustagok, táncosok helyi sváb ruhába szeretnének öltözni. Fényképeket gyűjtenek, felújították a sváb kötény készítésének technikáját. Figyelve az érdeklődést, néhány varrónő babákat öltöztet helyi viselet-együttesekbe, melyeken szemléletesen mutatják be a női viselet alkalom- és életkor-jelző szerepét. („Sötétkék, apró piros mintás delin juppel, fekete kamgarn, finom posztószoknya, fekete kendő, sarkán V alakú selyemhímzés, elől bécsi csomóra kötve. Ezeket nem lehet mosni. Fehér ing, két alsószoknya, egyik fehér pauszt, magában mintás, kockás, a másik kék virágos cérnapatiszt. Ebből lánykoromba szoknya volt, de ezt már csak alsónak vehetnem föl. En így mennék a templomba, ha sváb ruhába járnék" - magyarázza a 73 éves solymári varrónő, a babán mutatva be az idős asszonyok öltözetét.) A varrónők eredeti régi anyagokat használnak, a babák az egyes ruhadarabokról, a viselet együtteséről, módjáról, a sokféle textíliáról való tudást a legbeszédesebb módon közvetítik a fiatalabb generációk felé. Jellegzetes sváb népszokások, pl. a farsangtemetés, a lakodalom felújítása során is kerülnek elő a családban őrzött régi ruhadarabok. A sváb bálokon, nemzetiségi esteken rögtönzött divatbemutatók keretében mutatják be hagyományos viseletüket a fiataloknak. Tapasztalataim szerint napjainkban minden sváb közösségben fontosnak tartják hagyományaik összegyűjtését és megismertetését, értékelik és lehetőségeik szerint segítik a szakemberek ilyen irányú törekvéseit. ÖSSZEGZÉS A Pest megyei németek a megye nyugati felében, több mint húsz faluban éltek. Közép- és dél-német vidékről érkeztek, eltérő kultúrájuk idővel egységessé vált. A megye németsége a Dunántúli-középhegységtől a Dunakanyarig húzódó táji csoporthoz tartozik, népviselete - akárcsak szokásai - a 19-20. század fordulóján egységes, vagy nagyon hasonló vonásokat mutat. Az 1800-as évek végére a férfiak ruhája a német és a magyar viselet elemeiből jellegzetessé ötvöződött: keskeny galléros inget, sűrű gombos mellényt, sál formájú nyakravalót viseltek igen rövid kabáttal. Ellenzős, zsinóros csizmanadrág, magyar szabású csizma, magyaros bajuszviselet és kis kerek posztókalap tartozott hozzá. Ez az öltözet a Buda környéki paraszti közösségekben jellegében 1920-ig megmaradt. Viselték a mándli-szabású, zsinóros- és bársony galléros kabátot, egyenes szárú posztónadrágot, de a ruhadarabok viselés módja tükrözte az illető etnikai hovatartozását. Sváb jellegzetesség a sötét színű férfiing, a kötött ujjas és a rumburger vászonból varrt kék melles kötény. A német nők körében az ing - pruszlik - vállkendős öltözet, amit a betelepülők is viseltek, a Budai hegyvidéken az 1940-es évekig megmaradt. A vállkendő különböző mértékű jelenlétét a helyi öltözködési szokások, az egyházi liturgia és a divat változásai befolyásolták. Az ingvállas öltözet a női ujjasok régebbi formáját őrizte meg. Ugyancsak itt teljesedett ki a magyar népviseletek hatására a sokszoknyás női viselet. A Pilisben és a Dunazugban az első világháború után az ujjasos öltözet-típus terjedt el. Testhez álló és bővebb, elől gombos ujjasok egyaránt voltak a ruhatárukban, majd a különlegesen szabott és díszített blúzok terjedtek el. Csak egy-két alsószoknyát vettek fel, a csípőt már nem szélesítették. Az itteni női öltözet már a városi, polgári öltözködéssel mutat hasonlóságot. 75