Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében

gyár népviseletek hatására a bő, sok szoknyával kialakított kerek alsótest. Ebben az időszakban itt még előfordul a csípőpárna is, de a finomabb, könnyebb anyagok alkalmazása megkönnyítette a kívánt forma elérését. Az alsószoknyák derék-részét képezték ki párna szerűen, a derékon duplán visszahajtott, sűrűn ráncolt anyag kellő módón kitartotta a szoknyát. A szoknyákat tartó kantár újjá éledt, de már nem rejtették el, hanem díszítő funkciót kapott. A budaörsi, solymári lányok csipkekantárja 3-5 cm széles fehér madeira-csipke, aminek közepébe keskeny, színes selyemszalagot is fűzhettek. A szoknya derekához erősítették, s a bársonymellény fölött volt látható. A bugyogó (weiwehousn) viselése az első világháború után kezdett terjedni a lányok körében. Népszerűsítéséhez valószínűleg hozzá járultak a fővárosban szolgáló falubeliek is. Kezdeti formájában két szárból állt, amit derékon pertli fogott össze. Később összevarrták, szárát csipkével díszítették. Nyáron a bugyogó viselése nem volt népszerű, de akik boltban, gyárban dolgoztak, fölvették. Télen jobban felvették az asszonyok is a meleg flanel, barchent bugyogót, aminek hosszú szárát a harisnyába kötötték. Az alsóleibli (leivl, leibli, leiwü) a paraszti viseletben az alsóneművé lett pruszlik. Melltartó, azaz mellet leszorító funkciójú alsóruha lett. Viselése az ingvállaspruszlikos öltözetből ered, amikor a köznapi színes, tarka, béleletlen pruszlikra rendszeresen ujjast vettek. A juppel, majd a blúz elterjedésével is tovább viselték. Az alsóleibli tehát azonos volt a mellénnyel, színes kartonból, kékfestőből, télen meleg flanelből varrták, s csak lassanként lett fehér színű és lenvászon anyagú, az ujjas alá, de mindig az ing fölé vették fel. Kerek nyakú és karkivágású, elől gombos, hátul ívesen szabott volt. A fehér ünnepi leiblinek kialakult egy magasan záródó változata is, melynek nyakára csipkét varrtak, s ez kilátszott az ujjas kis álló nyaka fölött. Elsődleges funkciója az volt, hogy védje a drága felsőruhák - melyek nem voltak moshatók - nyakát a piszkolódástól. Olyan településeken terjedt el, ahol a különféle szabású ujjasok viselése korán kiszorította az ingvállas öltözetet: a Nagy-Kevély környékén az ujjasok és a divatos blúzok nyaka alól is kilátszik a leivli fodra. E ruhadarab esztétikai funkciója Pilisvörösváron teljesedett ki, ahol derekára egy fodros seszlit varrtak, alján szép csipkével, ami hátul kilátszott az ujjas derékfodra alól. Ezt a ruhadarabot Solymáron is ismerték. Zsámbékon a csípőig leérő ujjas alól körben kilátszik a fehér csipke. A harmincas évektől kezdték viselni a polgári fehérneműhöz hasonló, apró tűzésekkel szűkített, vagy szalagpántos, fehérhímzéses lenvászon miedert, alsóleiblit, amit már az ing alá vettek fel. A mellényt, pruszlikot, leiblit (leibl, leivl, leiwü), ezt az ujjatlan, elől záródó, derékig érő szűk darabot felsőruhaként és alsóruhaként egyaránt viselték, megnevezésére is ugyanazok a kifejezések szolgálnak. A németek ismerték, korabeli ábrázolások szerint a telepes asszonyok hozták magukkal és később is viselték. (Boross 2000.151.) A sváb anyanyelvű asszonyok magyarul gyakran mondják pruszliknak. A felsőruhaként viselt ünnepi mellény egyszínű volt, szerették a kéket, zöldet, bordót, a 20. században sok helyen a feketét. Anyaga klott, liszter, ripszselyem, matlaszé, atlasz, Solymáron, Vörösváron fekete bársony volt. A köznapra valót mintás kartonból, kékfestőből, kordból, flanelből varrták. Elől kereken kivágott, a háta a karok közepétől ívben szabott, és rendszerint - az ünnepit mindig - bélelték. Ezt a szabásvonal mentén varrt hímzés, zsinórdísz hangsúlyozta. Szűk ruhadarab volt, ezért gombok helyett inkább kapcsokkal záródott. A végig zárt pruszlik leszorította a mellett, a német nőideál a lapos felsőtestű, széles csípőjű, a munkabíró termetű leány volt, a viselet is ezt erősítette. Néhol azonban helyi divat szerint csak félig kapcsolták össze, mellnél nyitva hagyták. Budaörsön például nemcsak a lányok, de középkorú és idősebb asszonyok is így viselték, a kapcsokat föl sem varrták végig, csak a deréktájra. A derékon szűk, majd hirtelen szétnyíló pruszlik jelentősen kiemelte a mellet, ám a helyiek ezt tartották szépnek és követendőnek. (Hasonlóképpen, félig nyitva viselték a lajbit a budakeszi, budaörsi legények is. A svábok körében szokatlan viselésmód azonban nem egyedüli: a vidék szerb leányai mélyen kivágott pruszlikjukat csak derékban kapcsolták össze, a kivágásba mellükre virágot, művirágot tűztek.) Mivel a kendő a pruszlik nagy részét eltakarta, nem mindig díszítették. Ilyen díszítetlen darab van a budaörsi gyűjteményben zöld brokátból, fekete cérnával gépelve. Csak deréktájban gombolódik három gombbal, a mellen nyitva hagyták. Előfordul a nyakkivágást követő szalag, csipke felvarrása. A pruszlik díszítése követte az öltözet változását. Ahol a templomi, ünnepi viselet része maradt a vállkendő (Budakeszi, Budaörs), ott az anyag minősége tette ünnepivé a pruszlikot, deréknál látszó részét hímzéssel nem, csak apró cakkok kialakításával, pici seszlivel, apró rakásokkal tették díszesebbé. (11. kép) Ahol a vállkendőt csak ritkán, és egészen a nyakba hajtogatva viselték (a keményített fehér sifon vállkendőt Solymáron, Vörösváron), a fekete bársony pruszlik hátát karcsúsító szabásvonala mentén sokszínű fonallal, nagyon apró öltésekkel, sorminta szerűen kihímezték. Vörösváron a pruszlik kivágásába a mell fölött színes, apró cakkokat varrtak díszként. Hasonlóan díszítették a Jézus Szíve Társulat tagjainak piros selyem pruszlikját. Az 1930-as évektől a szüreti mulatságra felvett „magyar ruhához" piros atlaszselyem pruszlikot vettek fel aranysújtással, zsinórozással. A német nők szoknyája (kitti, kittel) igen hosszú, a 20. század elején még bokáig ért. Később különböző mértékben rövidült. Buda környékén fél lábszárig ért, a Szentendre környéki településeken csak kissé lett 58