Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sin Edit: Szöveggyűjtemény Szentendre vonzáskörzetének irodalmi topográfiájához

ják, azzal hárítják el, hogy én is megtettem volna a helyükben. Szörnyű emberek. Gyerekek szólnak be - nyugodalmasabb időkben fejelőpartnereim a pályán -, hogy miben segíthetnének. A reggel lerakott tipegőmet a lenti sétányon azóta úgyis ellepte a Duna, téglám még maradt az építkezésből, befogom őket is, csináljanak valami tartósabb kijárót, ne kelljen lábfürdőt vennem, tízen is nyüzsögnek a csöpp kertben. Szomszédainknál is nagy munka folyik, homok van bőven, amit a teherautó leszórt, szép vastag gátakat húznak mindkét bejáratukhoz, még a pincelépcső fölé is, onnan se szivároghasson be, orvul, a víz ötödik hadoszlopa. A kaláka ősi törvényei szerint itallal vendégelem meg az önkéntes ifibrigádot, üdvrivalgással fogyasztják el, ajánlkoznak, hogy máskor is szívesen jönnek. Felnőtt barátaimnak is odacsúsztatok egy-egy üveg dugárut, a szeszcsempészet vétkét korrumpálással is tetézve. Még hazafuvarozom Liliéket, benzint töltetek a kocsiba, leszaladok Goszlethékhoz, a gyerekek pirítóst sütnek, én is kapok, gitároznak. A tanácsházára is benézek, állandó éjjeli ügyeletet tartanak, az elnök már kóvályog; két telefon közt azért megvitatjuk a holnapi Fradi-Manchester mérkőzés esélyeit. Itthon. A víz ismét nőtt, a part felőli oldalon már a ház falát mossa. Belülről is megvizsgálom, de egyelőre nem nedvesedett át, ezek szerint mégse loptak ki minden szigetelőanyagot az építéskor. A napi szemetet a kerítés fölött lódítom egyenest a Dunába, kézirat, piszkozat nincs benne. Úgy érzem, ez lesz a kritikus éjszaka. A homokgáton át mászom be a házba, már meg is szoktam. Novellatéma: egy pasi, aki, hogy az otthonát védje az ártól, végül maga fekszik a küszöbre, így tartóztatja fel a vészt, saját testével. Közölhető. Vagy esetleg a víz mégis átcsap rajta, ott fullad meg az ajtóban. Közölhetetlen." (Karinthy Ferenc: Víz)

52 „Mi ez? Riport vagy napló? Jellegzetes Karinthy-műfaj. Riport, amiben azonban nem az érdeklődő, külső szemlélő előre elhatározott szándékkal utazik témát keresni, külsősként ismerni meg a mások sorsát, hanem résztvevője a riportnak, sőt egyes szám első személyű hőse, aki nem átérzi, hanem elszenvedi az eseményeket. (...) Ismét a szubjektum, az önéletrajzi motívum játssza a főszerepet ebben a szűkszavú, ha patetikus, akkor rögtön szégyenkezve iróniába átcsapó, önirónikus és kedves, kamaszosan dicsekvő, drámai pillanatokkal és anekdotákkal ízesített dokumentumriportban." (Szalay Károly: Karinthy Ferenc alkotásai és vallomásai tükrében)

53 „Vízparti villa a Duna-könyökben. Nyaraló- és munkahely, kellemes összevisszaság, óriási íróasztal, vaskos kötetek, folyóiratok, az íróasztal fölött tussal rajzolt térkép: a régi Pannónia dunai határvidéke. (...) Micsoda nyüzsgés, kavargás végig a partokon...Mi lehet a magyarázata, hogy ez az ország, amely poli250 tikai zűrök és fordulók idején olyan szerencsétlenül tudott viselkedni, és a történelme csupa elvesztett meccs és kihagyott gólhelyzet, (...) a természeti csapásokkal szemben ilyen nagyszerűen áll helyt?" (Karinthy Ferenc: Hetvenes évek)

54 „Aki sohasem járt nála Leányfalun, az is kitalálja, hogy ez a helyszín, az annyit megénekelt kis nyaralómunkaház színpadi mása. Az író belső kényszere, hogy amit leír, ahhoz neki is legyen személyes köze. A környezethez, a tárgyakhoz is. Nem nehéz megtalálni a térképet dicsérő író szenvedélyét, a római birodalom térképének emlegetésében, a régi Pannónia tussal rajzolt térképének falra szögezésében, hiszen éppen ezzel indul a cselekmény. Aki olvasta naplótöredékeit, Leányfaluról szóló riportjait, ráismerhet azokra a fiúkra, akikkel az író lábteniszezik vagy kajakozik, s a drámában hátterül hömpölyögtetett áradó Duna a naplóriportokból lép át a színpadra. A zsákhordásról a sündisznók megmentéséig sorjáznak az azonos motívumok." (Szalay Károly: Karinthy Ferenc alkotásai és vallomásai tükrében)

55 Karinthy és Szeberényi „Cini elengedte barátságos kezét ennek a víznek. Nehezen engedte el, még eljött tőle elbúcsúzni. Tavaly már csak a szomorú tekintete ringott rajta. S erőtlen legyintéssel sompolygott tova tőle. Végleg. Igazi búcsúja tavalyelőtt történt. Pontos dátuma van: ezerkilencszázkilencven, szeptember negyedikén. Cini előző este jött ki Leányfalura, tán a kórházból egyenest. Súlyos betegségében kicsit megkönnyebbülve, reménykedni kezdett. - Azért voltam beteg, mert nem ment az írás mondta a telefonba. - Vagy mert beteg voltam, ezért nem ment? Macska farka körbe. De most megy... Találkozzunk a Kacsaszigeten. Benne voltam. Örültem, hogy Cini vízre száll. Hogy a Kacsára vágyik. Csupa jó jel. Szép napok emlékei aranylottak a Kacsa fövényének csillogó kavicsai közt. Pócsmegyer erre kalandozó libáiról ő nevezte el Kacsaszigetnek kicsiny sárga házikójával szemben a zátonyt azidőben. Azóta mindenki így hívja. De Cinit is ismerte, aki csak sátrat vert itt, vagy letanyázott a kavicsos fövenyen. Hiszen nyaranta állandó ingajáratban volt a sziget és a part között, kicsi, fehér kajakjával összenőve, beledagadva. Most nem azzal érkezett. Öblös gumicsónak mélyére merült, ott félig elfeküdt, amolyan játékevezőt mártogatva a vízbe, aprókat, erőtleneket lapátolva. Talán nem vette észre a részvétet arcomon. Türelmesen vártam, míg nagy nehezen odaér, körülményesen kikötőt keres, de sehogy se talál. - Segíts - adta meg magát végül, hogy nem bírta engedelmességre a csónak orrát. (...) Kifogytunk a szóból, kifogytunk az időből. S a