Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sin Edit: Szöveggyűjtemény Szentendre vonzáskörzetének irodalmi topográfiájához

dek órája. Akkor itt csakugyan nem zavar senki. (...) Leányfalun öt-hat órát, Budapesten többet ülök az asztalnál, de kevesebb az eredmény. Ha lehet, nyáron nem utazom el, Leányfalu miatt, hogy a fák, füvek növését lássam. (...) Ujabban szülőföldemnek érzem Leányfalut is, ahol az év négy-öt hónapját töltöm. (...) Az új könyvemnek ez lesz a címe: Leányfalu és vidéke. És ebben írok Japánról, Amerikáról és egyéb országokról, Távol-Keleten tett utamról, mert Leányfalu, mint tudjuk, csakugyan a világ közepe. (...) Itt volt a római birodalom határa, itt volt Európa vége. Ahol az én kis házam áll, a Duna partján." (Karinthy Ferenc: Körvadászat)

49 Árvíz, 1965 „Kilencvenedik napja folyik az árcsata, 54-ben csupán nyolcvanöt napig tartott. És hol vagyunk még a végétől, most kezdődik csak igazán! Fent az országúton szüntelen dübörgés, ijesztő forgalom.(...) A faluban enyhe pánik. Az élelmiszerüzletekben tolongás, pedig a nagy roham már le is ment; az áttelepítettek mindent összevásároltak, erre a helybeliek is széthordták, ami még maradt. (...) Beszólok György Laciért,

50 náluk nincs veszély, jóval az országút fölött vannak. (...) Györffy Gyurival, a történésszel találkozunk, feltűnik Baróti is, aki árvízi riportra jött. Kis csevely az országúton, Baróti további hatvan centiméter emelkedésről beszél. Megkérem, hívja fel otthon Ágit, hogy egyelőre minden rendben, ne aggódjanak. Még bekukkantunk Györffyékhez: kerek náddal fedett, csúcsos tetejű épület, kirgiz jurtára vagy inkább osztyák sátorra emlékeztet. A Duna közvetlenül a teraszuk alatt áll - az Ob stílszerűbb volna. A gyerekek kártyáznak, lábukkal méricskélik a szintet. Jólesnék megfürödni, de nincs rá idő. Odahaza lerakom a zsákokat, megnyugtatom Zsigát, enni adok neki, friss vizet. A szomszédban Teóék az udvaron kávéznak, engem is áthívnak. Közben jön fel a víz, kissé arrább rukkolunk az asztallap...) A 28-as kőnél. Ez már Leányfalu felett van, meszsziről látni a mozgást. A víz betört az útra, illetve betört volna, ha nyúlgátat nem emelnek. Teherautók, dömperek hordják a homokot, leszórják, az emberek ledöngölik, rá az újabb szállítmány, így magasítják, erősítik centiről centire. A folyam itt kiszélesedik, ragyogó tengeröböl. A karszalagos munkavezető megértő, van bőven homokjuk, és egymás után érkeznek az ide irányított fuvarok. Az egyik púposán megrakott teherautót átengedik, nekem adják. A sofőr már indít is, én a Wartburggal megfordulok, eléggé bajosan, mert a túlsó oldalon is fölszivárgott a belvíz, de aztán utolérem a homokomat, elébe vágok, mutatom az utat. Közben a 26-os kilométerkőnél is beszakadt a front, a betonról fölfröccsen a lucsok, ahogy átgázolunk. Ide gyors segítség kell: egész század dolgozik a rés elreteszelésén. A kerítésünk előtt lestoppolunk. A sofőr megnyom egy gombot, erre a teherautó szekrénye elbillen, a homok mind lezúdul a járdára. Zsigának nagyon tetszik a dolog, tüstént körülsétálja-szaglássza a kupacot. Most a zsákokba kell lapátolni, György Laci is segít, elég lassan megy. A sofőr elmondja: a TEFU-nál van, nyolc napja éjjel-nappal szolgálatban, s jelenleg harminchat órája ébren, mert az éjszaka nem jött meg a váltás. A zsákokat megtöltöttük, nyolcvan-kilencven kiló mindegyik, hogyan rakjuk be a kertbe? Épp arra biciklizik Nádor Gyuri, zongora szakos zeneakadémista, őt is befogjuk, egyenként leadogatják, mi Lacival alájuk állunk: három művész és egy sofőr. Két óra elmúlt, megérdemeltük az ebédet. A Móriczvillában Lili felséges pecsenyével vár, volt még egy fél üveg borom is, békebeli lakomát csapunk... Mindig újra megilletődöm kissé, ha belépek ide, ahol a Légy jó mindhalálig, Rokonok, Erdély, Eletem regénye született, a múzeummá berendezett egykori dolgozószoba falairól gyermekkoromból ismerős arcok tekintenek le és még a kuglipálya is irodalomtörténeti kegyhely.(...) Közben beborult az ég, hirtelen elered a zápor. Hűha, az én homokos zsákjaim ott állnak a kertben, kőkeménnyé áznak! Elköszönök, kocsihalálban száguldók oda. Az úton egy ismerős fiú, a kis Erdős leint. Ifjúsági párbajtőrbajnok,

51 edzésre kell mennie, nem vinném-e be Pestre? Rendben van, de előbb egy kicsi robot. Vállalja, együttes erővel bevonszoljuk a tíz teli zsákot a fedett teraszra, ott nem éri az eső. Zsigát pórázra kötöm, átcuppogunk a kerítés előtti gázlón, roppantul élvezi. Én kevésbé, aggódva nézem a szintet: mintha megint emelkedett volna. Ma még vissza kell érnem, élve vagy halva. Ömlik, zuhog, jégszemek kopognak a szélvédő üvegen. Ezen a vidéken mindig veszélyes az ilyen nyári felhőszakadás, a hegyekből lezúdul az ár, iszapot, kavicsot sodor az országútra, tavaly is elöntötte Szeberényiék pincéjét. De most, hogy minden át van itatva, a talaj puha és nedves, alattomos belvizekkel, nincs lefolyás: bibliai csapás. (...) A 25-ös kőnél, ahol elváltunk, egy ismerős fiú azt mondja, hogy embereket látott a kertünkben, most jött arra, nagyban rakodnak valamit. Megijedek, kik lehetnek azok, és mit rakodnak? Fél perc múlva kiderül: Lili és Laci, ők vannak a kertben. Hírét vették, hogy az utat lezárták, úgy hitték, ma már nem fogok visszatérni. Közben a rádió újabb emelkedést jelzett, féltek, hogy az éjjel ide is betör a víz. Mivel a kapu zárva volt, átmásztak a kerítésen, és a megtöltött zsákokból nyúlgátat építettek a ház ajtaja elé, órák óta itt dolgoznak, én az utolsó simításokra, tiprásokra érkezem. Meglátszik, hogy Laci utász volt: alul ledöngölt homokpad, beleágyazva a zsákok, több sorban, egymással is összeillesztve-nyomkodva, sehol se maradjon rés, mintegy ötven centi magasan, mögötte még egy védővonal, a közök is homokkal feltöltve - mestermű, tökéletes műszaki zár. És még megköszönni se hagy249