Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sin Edit: Szöveggyűjtemény Szentendre vonzáskörzetének irodalmi topográfiájához

Dobogókő hegyeit jártam és erdőit élveztem, egyszer csak római úton találtam magam. Többszáz méter hosszúságban húzódik a római út a dobogókői magaslatról lefelé, az erdőkön keresztül. Ha ma építette volna valaki sétaútnak, nem választhatta volna meg ügyesebben a vonalát. Elejétől végig változatos táji szépségekkel gyönyörködtet s az erdő titkos csendje valóban régi hangulatokat idéz. Mintaszerű római út ez: szabálytalan köveit valamikor erős kötőanyag tartotta össze; a kerékvágások nyomai mutatják, hogy fontos forgalmi út lehetett; a szegélykövek becsületére válnának akár a Via Appiának is; a két kis híd, amely átível a patakon, római jellegű. Egyik sétámon faragott követ találtam az út közepén s úgy láttam, hogy elmosódott betűk nyomai sejlenek fel rajta. Ki tudja, hová tűnt a kő, amely talán egy-két betűben távoli üzenetet hozott volna a római út késő vándorának? Évszázadok óta itt az út, az erdők mélyén kanyarog lefelé a völgybe, hogy beletorkolljon a solva-aquincumi hadiútba, - és nem vett róla tudomást senki. Alig néhány évvel ezelőtt ismerte fel jellegét és jelentőségét a budapesti egyetem egyik tanára s felhívta rá az archeológusok figyelmét. De ismét éveknek kellett eltelni, amíg a fiatal archeológus-nemzedék egyik tagja rászánta magát és alaposan felkutatta, felmérte és leírta ezt az utat.(...) Természetesen őrtorony is állt itt valamikor. Én még láttam az őrtorony alapfalait: szabályszerű burgus volt, méretei a burgusok rendes méretei, felépítménye persze hiányzott, hiszen bizonyára fából volt. Sűrűn benőtte a köralakú építményt a kökény és a vadszeder; mindent elhittem volna, csak azt nem, hogy ezt az őrtornyot valaha szétrombolják. És mégis megtörtént a hihetetlen: mikor a nagyszállót építették fenn a Dobogókőn, érthetetlen módon szétszedték az egykori római erősség köveit, egyszerűen nyomtalanul eltűntették: ki tudja, miért? Hiszen nem volt útjában senkinek és homokkövei igazán nem voltak túlságosan alkalmasak arra, hogy egy mai vasbeton épületben szerepeljenek. Szerencsére az utat még nem rombolták szét, köveit még nem hordták el. Délnyugat-nyugati irányban vezet lefelé a Dobogókőről Pilisszentkereszt irányában; fönn a dombtető közelében hiányzik már a burkolata, csak mintegy kétszáz méternyire a turistaháztól kezdődik; vannak az úton százötven méteres ép szakaszok, de vannak rongáltabb részek is; a kis patakmedren át két római híd vezet, és a római kocsikerekek széles párhuzamos vonalai között, az út közepe táján, keskenyebb párhuzamos vonalak látszanak: újkori kocsik nyomai." (Révay József: Séták a római Magyarországon)

2,1 PILISSZENTLÁSZLÓ A szerző így ír a községben játszódó, valóban megtörtént eseményt feldolgozó regényéről: „...még sohasem engedtem meg annyit a képzeletemnek, mint e könyvben. S a naturális valóságnak még sohasem tettem ennyi engedményt (...), szinte szociografikus hűségre törekedtem történetem környezetrajzát tekintve."

25 A falu öreg tanítója a két világháború előtti állapotról „Találtam én itt olyan nyomort, anyagit és szellemit, amilyenre álmomban se gondoltam. Nesze neked, itt gyújts világot a fejekben! De hogy gyújtsak, mikor a fejek a novától valami ősbambasággal meredtek rám?! Hogy értsek szót részeg emberekkel? (...) A gyerekeknél kell kezdeni - vigasztaltam magamat -, majd ha ezek megnőnek... Néztem a gyerekek csillogó szemét. Azt hittem, az odaadó értelem tüzét láttam. A pálinka tüze volt. A pálinkában áztatott zsemléé, amit reggelire kaptak a szüleiktől. Hogy törjem én át ezt a falat? Hogy csöpögtessek e fejekbe kultúrát, ahol a szesz minden gondolatot nyomban szétroncsol? (...) amit én a táblára írtam, azt a kocsma letörölte." A község tanácselnöke a múlt tükrében vizsgálja az 1960-70-es évek jelenét „Tíz évvel ezelőtt még nem volt itt villany, és nem járt az autóbusz. Mikor az első hangszórót felszereltük itt a Fő téren, az emberek összebújtak. ,Cserta beszél' - mondták. Az ördög. A XX. század tegnap jött ide, egyenest a középkorba. Itt húsz kilométert kellett az erdőn gyalogolni, hogy emberlakta helyhez érjenek. Itt egy darab kenyérért a lelküket ki kellett tenni. Mit adott az a kevéske vadjárta, sovány föld, amit az erdőtől elcsikarhattak? Hajnali kettőkor nekivágtak, s az erdőkön át, fútt, esett vagy fagyott, bizony jó, ha hatra odaértek a messzi bányába vagy irtásra. Ott egész nap dolgoztak, majd újra neki az erdőnek, úttalan utakon, vízmosásokon, mert a hamarabbi utat választották, így is négy-öt órába tellett, mire hazaértek. Zabáltak, ha volt mit, s dőltek az ágynak. A kis fényeket mindig lehetett látni a hegyeken, hajnalban meg késő este; mint a szentjánosbogarak, ők mentek vagy jöttek a lámpásaikkal. A vasárnap az övék volt. Meg a karácsony, meg a húsvét. No meg a búcsú. Elmentek a templomba, teleitták magukat, és kezdődött elölről. Ez volt az életük. - S ma más? - Ma más - mosolygott az elnök-, ma meghozza őket a vállalati kocsi este ötre, fél hatra, s máris ihatnak, mindennap ihatnak... És isznak is. A sok szomjúságot bepótolják. Az autó reggel előáll, ide a kocsmához, kiszippantja onnan őket. Délután ötkor visszaönti. De nem is egy autó, több is. Egymással versengenek az autók, ki tud több segédmunkást szippantani. Mert az kell ezeknek a vállalatoknak. Építkezésekhez viszik aztán őket. Keresnek annyit, amennyit akarnak. Négyezret is. A gyerek kijárja itt a kötelező iskolát, nem tanul ám tovább, még ha esze van is, megy segédmunkára, ott egyből többet kap, mint a tanítója vagy mint én. Kajaigény nulla, ami kell, a rossz föld is megadja, tyúkot, malacot tart, a tehén az csaknem ki241