Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sin Edit: Szöveggyűjtemény Szentendre vonzáskörzetének irodalmi topográfiájához

terítvén az arra barangolónak. Mint őrzőangyala e tájnak, úgy bájoltál el, mikor alattad nyugodtam meg végül a hosszú út után. Oly boldogan falatoztam, iddogáltam csodálatos lombsátrad alatt, hogy aztán elszenderítettél s az édes ébredés után úgy öleltem meg hálából széles derekadat, mint boldogságom legszebb, legigazibb jegyesét. (Berda József: A papréti több száz éves tölgyfához) „Fölértünk a hegygerincre, lenéztünk a síkságra, Pilisborosjenő és Üröm falu piros cseréptetőire a zöld rónaságban. Látom magam előtt Attilát fönt a hegytetőn, a keskeny földnyelven, cingár alakját, az aránytalanul nagy, néha hatalmas gesztusokkal, kérő tenyerekkel. Törékeny, oldalgó mozdulatokkal közeledett a hegy pereméhez, kissé előrehajolva hunyorgott a fényben, szimatolva, mint egy kölyökkutya, szinte félve bámult a boldog, fényben fürdő, szabadra nyitott tájba. (...) Dalolni kezdett lefelé bandukolva a Kevély másik oldalán. Gyönyörűen énekelt, és nagyszerű értelmesseggel ejtette a szövegeket is. ,Ha én nálad lehetnék, a kertészed lehetnék, mindjárt meggyógyulnék' és ,Hosszú az asztal, keskeny az abrosz, rövid a vacsora' - ezek voltak a kedvenc nótái. ,Érik a, érik a búzakalász' - énekelte Attila és futott lefelé, - egyszerre csak lent voltunk. A kis erdő szélén, az Ürömhegyi fennsíkon." (Vágó Márta: József Attila)

5 Külföldi szemmel 1934-ben „.. .nehéz volt elhinnem, hogy végre-valahára mindenfelől a szinte mitikus Magyarország vesz körül.(...) A Pilis hegység a legcsekélyebb mértékben sem vágott egybe azzal, ahogyan elképzeltem magamnak. Mikor az emelkedőn eltűnt szemem elől a Duna, dombok és erdők nyelték el az ösvényt, és fiatal tölgyek ágai közt tűzött be ferdén a nap. Haraszt és moha illata érzett mindenütt, nyíltak a mogyoró és bükk hajtásai, s a puha, rothadó avarral fedett ösvény hatalmas, moha lepte fatörzsek közt kanyargott; (...) meredek rétek nyúltak föl sötét erdőfoltokkal tarkított gerincekig, és vízitormával szegett, sebes folyású, tiszta erek csobogtak le a völgyekbe. Ezek egyikén keltem át éppen a gázlóköveken lépkedve, mikor bégetés és kolompszó ütötte meg a fülem, s ezt kutyaugatás követte. Három vicsorgó démon rontott elő, de pásztorgazdájuk viszszafüttyentette őket. A birkanyáj hasig járt a százszorszépben; az anyajuhok karácsonytájt ellhettek meg, és némelyikét már meg is nyírták. Én napok óta ingújasan jártam, de a pásztornak bokáig érő báránybőr köpenyeg volt a vállára vetve; a parasztok csak lassan vetkőznek neki a tavasznak. Jó estét kívánok! kiáltottam magyar szókincsem egynegyedének fölhasználásával, s ugyanez a köszöntés volt a válasz, a 234 keskeny karimájú kalap ceremoniális megemelintésének kíséretében. (Amióta csak magyarok közé kerültem, még odaát Szlovákiában, valamiféle fejfedőre vágytam, amivel viszonozhatnám ezeket az ünnepélyes üdvözléseket.) A birkanyáj már csak egy csomó távoli fehér pötty és halk kolompkongás volt, mikor másféle csorda tűnt a szemembe. A völgy túloldalán még agancs nélküli, halványbarna őzek csapata legelészett az erdő szélén. A lenyugvó nap sugarában árnyékuk hatalmasra nőve a lejtőre vetődött. A sokhektárnyi rezzenetlen levegőben feléjük szállt a lépteim zaja, mire valamennyien egyszerre fölkapták a fejüket, s addig bámultak utánam, amíg el nem tűntem a szemük elől." (Patrick Leigh Fermor: Erdők s vizek közt)

6 BUDAKALÁSZ Kertész Imre Sorstalanság című Nobel-díjas regényében néhány bekezdésnyit ír a faluról: a Csepel szigetre tartó autóbuszról 1944 nyarán leszállított fővárosi zsidók Auschwitzba szállításának egyik stációja Budakalász volt. „Aztán a csendőrök mindnyájunkat kivittek a kaszárnyából, s itt először külön villamos-szerelvénybe gyömöszöltek, a Duna-part egy pontján hajóra raktak át, majd kikötés után végül egy útszakaszon még gyalogszerrel hoztak tovább - s így kerültem voltaképp a téglagyárba, pontosabban, amint erről már a helyszínen értesültem, a ,Budakalászi Téglagyárba'. (...) Már amikor a csendőrségről megérkeztünk (a felnőttek közt sokan azt is nyilvántartották, hogy a kaszárnyát ,Andrássy csendőrlaktanyának' hívták), a téglagyárnak minden zugát máris dugig találtuk emberekkel. Egyképpen láttam köztük férfiakat meg nőket, minden korú gyereket és megszámlálhatatlan öreget, mind a két nemből. Bárhová léptem, takarókba, hátizsákokba, mindenféle bőröndökbe, batyukba, motyókba botlottam. Mindez, s aztán a sok apró nyűg, bosszúság meg kellemetlenkedés, ami már az ilyen közösségi élettel jár, úgy látszik, elkerülhetetlenül együtt, engem is hamar kifárasztott természetesen. Ehhez járult még hozzá a tétlenkedés, a veszteglés ostoba érzése, no meg az unalom; az öt napból, amit itt töltöttem, ezért is nem emlékszem külön-külön egyikre sem (...) - Hát menni kell, nem? - S amilyen egyszerűnek, végső soron épp oly igaznak is éreztem ezt az észrevételt. Másnap már kora reggel utunkra bocsátottak. A vonat, ragyogó nyáridőben, a kapu elől, a helyi érdekű vasút vágányáról indult útnak - afféle teherszerelvény, csupa téglavörös, zárt tetejű és ajtajú kocsikkal. Idebenn mi hatvanan, a csomagok, no meg a karszalagos emberek útra való rakománya: kenyérhalmok meg nagy, hústartalmú konzervek, téglagyári szemmel ritka becsű holmi, elismertem. De hát már tegnap óta tapasztalhattam, hogy mennyire figyelmesen, kitüntetően, mondhatnám, már-már bizonyos fokú