Farkas Rozália szerk.: Múzeumtörténeti és régészeti tanulmányok (Studia Comitatensia 28. Szentendre, 2004)

KOPOCZI ROZSA (Szőnyi István Emlékmúzeum, Zebegény) A DUNAKANYAR BAL PARTJÁNAK MŰVÉSZETI CENTRUMAI A Szőnyi István Emlékmúzeum és a Gorka Kerámiamúzeum története Az évfordulók alkalmat adnak a visszatekintésre, lehetőséget kínálnak az összegzésre, a jövő átgondolására. Ezért vállalkoztunk a Dunakanyar bal partján működő két múzeum történetének megírására, annál is inkább, mert az 1990-es, Pest megye képzőművészetével foglalkozó Studia kötetben szó esett ugyan a Szőnyi körül kialakult zebegényi művészkolóniáról, a nyári képzőművészeti szabadiskoláról, de a múzeumokról nem. Úgy gondoltuk, érdemes e két intézmény megalakulásának és működésének történetét felkutatni, közzétenni, mert sajátos helyzetük miatt máig fontos szerepet játszanak a térség kulturális életében. Mivel a legkezdetibb időktől, egy rövid intermezzótól eltekintve, részt vettünk az intézmények munkájában, személyesen éltük át, alakítottuk az eseményeket, így a hangnem néha érzelmekkel átitatott, de a tények és adatok pontosak, a történések leírása hiteles. A Dunakanyar két különleges helyzetű múzeumának létrejötte az 1970-es évek elején, Szentendrén indult múzeumalapítási hullámmal egy időre tehető. Az intézmények megszületésének hátterében a szentendrei kis emlékmúzeumokhoz hasonlóan, kormányzati, hatalmi szándékok álltak, egy-egy jelentős, hivatalosan elismert művész hagyatékának megvásárlásával próbálták reprezentálni a magyar képzőművészet általuk fontosnak tartott szeleteit. „Az egyéni múzeumok rendszerbe illesztése tehát nem volt szerves, s mint ilyent, az adott struktúra sohasem tudta megemészteni. (Struktúrán értem a művészeti közeget, a múzeumi szervezet többi szakágait, a település közigazgatási rendszerét.)"

1 - írta Kiss Joakim Margit a szentendrei helyzetről, az 1990-ben megjelent Studia képzőművészetekkel foglalkozó kötetében. Az alapítás hasonló körülményei ellenére a Dunakanyar két nagy alkotójának emlékháza, (Szőnyi István Emlékmúzeum 1967, Gorka Kerámiamúzeum 1972) mégis egészen más utat futott be, más szerepet kapott a régió művészeti életében. Egyik leglényegesebb különbség, hogy a Szőnyi és Gorka hagyaték autentikus helyen, a művészek saját házában maradt. A műtárgyakon kívül a kert, a lakókörnyezet, a műtermek, műhelyek, az alkotás eszközei, relikviái is láthatók. A nézők beléphetnek az eddig kívülállóktól elzárt világba, átérezhetik a hely szellemét, a művekkel születésük színhelyén ismerkedhetnek meg. Ez mindenképp teljesebb, elementárisabb élményt nyújt, mint egy bármilyen jól összeválogatott, de mégis steril tárlat. Talán a fentiek is hozzájárultak máig töretlen népszerűségük fennmaradásához.(1-2. kép) Szőnyi István halála után (1960) felesége nyitva tartotta a házat férje legkedvesebb tanítványai előtt. Közülük többen, Kórusz József, Patay László, Iván Szilárd, Breznay József, Miskolczi László, Jets György hetekig dolgozhattak abban az új műteremházban, mely röviddel a mester halála előtt készült el. Szelle Kálmán tervei alapján 1958-ban kezdték el építeni a modern, tágas épületet, mely a kert irányába jelentősen megnövelte az eredetileg kis parasztház alapterületét. Az új részben a műtermen kívül garázst és 1. kép Részlet a Szőnyi István Emlékmúzeum állandó kiállításából. 2. kép Részlet a Gorka Kerámiamúzeum állandó kiállításából. 79