Farkas Rozália szerk.: Művelődéstörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 26. Szentendre, 1996)

Detre János: A Pest megyei evangélikus iskolák története

Az egyházmegye területén működött iskolák állapotát Schmid János aszódi esperes 1741-1742-ben végzett gyülekezetlátogató feljegyzése mutatta be sok szempontot figyelembe véve. Sorra látogatta mint esperes az egyházközségeket. Feljegyezte a lelkész, a lelkészlak, az egyházközség anyagi állapotának adatait. Az iskola tanítójának és épületének számbavétele mellett az iskolai életbe is igyekezett bepillantást nyerni, ha már személyesen jelent meg a gyülekezetben. A legfontosabb hiányként az egységes módszert jelölte meg, amikor összevetette a különböző iskolákban tapasztaltakat. Ki-ki saját tervei, tudása alapján igyekszik tanítani az iskolában. Eltérőnek találta a tanulók ismeretét, de a tanítók képzettségét is. Segítségként készített egy tanítási rendszert. Methodika címet viselte az a körirat, amelyet az esperesség valamennyi tanítójának megküldött. Azt kérte mindegyiküktől, hogy másolja ki-ki magának, tanulmányozza azt át és használják a tanításban. Latin nyelven készült a Methodika. Ebből következtethetünk arra, hogy a tanítók számára ennek leírása, tanulmányozása nem ütközött nyelvi akadályba! Schmid esperes az iskolalátogatások alkalmával elbeszélgethetett a tanítókkal is. Az összeállított Methodikája tanúskodik arról, hogy a tanítók maguk is hiányolták az egységes rendszert és kérték az esperest ilyen segítség megadására, hiszen ennek hiányát gyakran érezték iskolai munkájukban. Az elkészült irat nem Schmid esperes utasításaként került a tanítók kezébe - írója nem is annak szánta - hanem segítségként fogták azt fel a tanítók is. Ez a módszertani levél olyan segédanyag lehetett, mely az akkori iskola állapotát tartotta szem előtt. Nagyobbak és kisebbek jártak az iskolába. A kisebb tanulókat abc-s csoportoknak nevezi, a nagyobbakat olvasóknak. A tanítókat arra kérte Schmid János, hogy tegyenek hangsúlyt az írás után a beszédgyakorlatra, a válogatott mondásokra és tanítsanak éneket is. A visszatérő esperesi látogatásokat ennek az iratnak az alapján végezte az esperes, így felmérhette, milyen hatása volt Methodikájának az egyházmegye iskolai életére, a tanulók fejlődésére. A látogatásokról jegyzőkönyvet készített a látogató esperes. Vázlatosan ugyan, de képet kapunk ezeknek a feljegyzéseknek az olvasásakor a 18. század első felében tapasztalt gyülekezeti és iskolai életről. A gyülekezet külső állapotának bemutatása mellett a szolgálatot végzőkről is informált az esperes feljegyzése. Az Albertiben tanító Simonides Jánosról azt a feljegyzést találjuk, hogy már 17 éve van a gyülekezetben, szorgalmasan dolgozik az iskolában. A tanítást a lelkész utasítása szerint végzi. A tanulók száma pedig 50 körül mozgott. A bényei egyházközségről és iskoláról ezt a feljegyzést olvashattuk: „Az egyháznak jó állapotú parochiája van. Iskolája is van. A lelkész Kamik Pál, csak rövid ideje tartózkodik itt, de szorgalmasan végzi egyházi szolgálatát. Az iskolai tanítás ügye azonban nyomorúságos helyzetet mutat. Ezért a tanító megintetik. Figyelmeztetik a kötelességére, s az esperes úr által előírt metódus szerint törekedjék a tudományokat és erkölcsöket belevésni a tanulókba. Sok az iskolakerülő, írástudatlan gyermek. A tanító kötelességévé tétetik, hogy a tanulók számát szorgalmasan növelje." Megjegyezzük, hogy a tanító ekkor Bényén Lenkovicz János volt. Az iskola épülete a 18. század első felében úgy épült, hogy az tanító lakása és iskola is legyen. Olyan szerves része volt az iskolának a tanítói lakás, és a tanítói lakásnak olyan szerves része volt a tanterem, hogy a tanító kapta feladatul az iskolaterem rendben tartását, mert az a lakásának része. Az iskolák egy tanteremből álltak. Akkoriban ez az egy tanterem elégnek bizonyult a tanulók számához mérve is, de sokszor a sok gyerek alig fért be az osztályterembe. Nem is lehetett volna abban a helyzetben több tanteremről álmodni, amikor a gyülekezetnek egyetlen tanítója volt. Az iskolaterem berendezése egyszerű bútorzat: hosszú padokban (lóca) 8-10 gyermek ült. Arról gondoskodtak a tanítók, hogy a fegyelem érdekében is külön ültek a lányok és külön a fiúk. Osztályba sorolásuk általában két csoportra bontásból állt. A kisebbek, akik nem tudtak olvasni, az abc-s csoportot alkották. A nagyobbak már tudtak olvasni. A legfiatalabb gyermek 6 éves volt az iskolában. A legidősebb 12 éves korú volt. Ezek száma azonban aránylag kevés volt. 22