Farkas Rozália szerk.: Művelődéstörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 26. Szentendre, 1996)
Detre János: A Pest megyei evangélikus iskolák története
A tanítás egész napos volt. Délelőtt is, délután is foglalkozott a tanító a gyerekekkel. A délelőtti idő volt az új anyag megtanításának ideje, a délutáni időt inkább a lecke ismétlésére és megtanulására használták. Az iskolai év hosszúsága helyenként változott. Rendszerint akkor kezdődött a tanév, amikor a mezőgazdaságban alábbhagyott a munka. A szülők nélkülözni tudták gyerekeiket az otthoni munkában, akkor lehetett a tanév kezdését előkészíteni. Ezt a helyi körülményeket jól ismerők pontosan meg is tudták tervezni. Gondolni kellett például arra, hogy ott, ahol szőlőműveléssel foglalkoztak a földművesek, tanévet csak a szüret után volt érdemes elkezdeni, hiszen addig, amíg a szüret le nem zajlott, otthon minden kézre - a gyermek kezére is! - nagy szükség volt. Az őszi-téli-kora tavaszi idő volt a tanulásra alkalmasabb idő. A téli iskoláztatásnak is megvolt az akadálya. Sok gyereknek nem volt téli lábbelije. Másoknak a ruházata volt hiányos. Ezért inkább otthon marasztalták a szülők gyermekeiket. A tanévet április végén be kellett zárni. Megtartották április utolsó napjaiban a záróvizsgát. A kisebb gyerekeket ugyanis májustól az állatok legeltetésére tudták felhasználni a szülők, a nagyobb gyerekeket pedig a fokozódó mezőgazdasági munkákban vették igénybe. Az iskolai szünetek az egyházi ünnepekhez igazodtak. Az iskola felügyeletét az egyházközségben a helyi lelkésznek kellett ellátnia. Ez hozzátartozott a lelkészi feladathoz. Előre közölt időpontban az esperes meglátogatta az iskolát, amelyben felmérte az elért eredményt. Ilyen volt Schmid János esperes körútja 174l-42-ben. Ez volt egyébként az első ilyen felmérés az egyházmegye iskoláiban. Az 174l-es látogató körútig a legtöbb tanító az aszódi iskolában tanított: 40 év alatt 9 tanítót alkalmaztak Aszódon, Ácsán ezen idő alatt 7, Maglódon 6, Domonyban 5, Albertiben 4 (köztük 2 lelkész!), Hévizgyörkön és Csővárott 3-3, Bényén, Galgagyörkön, Pilisen, Vácegresen 2-2, Váckisújfaluban pedig 1 tanító tanított. A tanítók képzettségére mutat az, hogy a 9 aszódi tanító közül 4 lett gyülekezeti lelkész, az ácsai tanítók közül szintén 4 tanító került parochiára. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy mindkét iskola nemcsak elemi képzést nyújtott a tanulóknak, hanem középszintűnek számító latin iskola is beépült az elemi iskolába. Oda pedig képzett tanítóra volt szükség! A lelkészt is, a tanítót is az egyházközség tagjai választották meg. Az autonómia elvéből következett az is a gyülekezetekben, hogy az egyházközségek maguk rendelkeztek az iskolában az osztályba sorolás rendjéről, a tananyag kiválasztásáról, sőt a tanítási módszer alkalmazásáról is! Ezt az ősi reformátori elvet azonban minden esetben egyeztették a földesúrral mint patrónussal - aki külön terhet is vállalt az iskola fenntartásában. Hagyományosan a földesúr véleménye döntő volt a birtokán lévőket érintő minden kérdésben. A földesúri támogatás tette lehetővé, hogy Aszódon és Ácsán a helyi elemi iskolába beépülve latin iskola is működhessék. Ez tanítási szempontból különleges feladat elé állította azokat, akikre rábízták ilyen iskola vezetését. Ahhoz, hogy valóban erre a feladatra rátermett tanítók kerüljenek az iskolákba és az ott folyó munka zökkenőmentes lehessen, a földesúr szélesebb ismeretsége révén hozott az iskolákba jól képzett tanítókat, akiknek iskolai végzettsége garancia lehetett a magasabb szintű oktatás ellátására. A továbbtanulásra alkalmasnak bizonyult fiúk a helyi elemi iskolához csatolt felsőbb osztály tanulói voltak. Mindkét egyházközség egyházi közigazgatási szempontból 1727-ig a Nógrádi Esperességhez tartozott. Az esperesség hivatalosan támogatott kisgimnázíuma Kis-Zellőn működött. 1727-ben az egyházmegye két részre oszlott. Létrejött a Pest-Békési Esperesség. Ettől kezdve az egyházmegyének saját kisgimnáziumról kellett gondoskodnia. Adott volt az ácsai és az aszódi iskola. Itt mindkettőben folyt már a latin tanítás. A földrajzi fekvést figyelembe véve az aszódi látszott alkalmasabbnak arra, hogy az egyházmegye kisgimnázíuma itt működjék, mert „Aszód már száz esztendő óta az egész pesti, nógrádi és hevesi vidék által, melynek közepén fekszik, a latin iskolára legalkalmasabb helynek ismertetett el" 37 - írta Korén István egy Esperességhez címzett be23
