Farkas Rozália szerk.: Művelődéstörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 26. Szentendre, 1996)

Asztalos István: Az aszódi evangélikus középiskola

Az aszódi gimnázium létesítése, mint minden iskoláé, egyedi, ugyanakkor fellelhetjük benne mindazokat a jellemzőket, amelyek általános érvényűek a magyarországi evangélikus egyház- és iskolatörténetben. A történelem folyamán az iskoláztatás célját különbözőképpen határozták meg az egyházak. A középfokú oktatásnak azonban szinte megegyezően egyik fő célja „... a saját egyházi értelmiség papok, tanárok - nevelése, utánpótlásuk biztosítása volt."

13 Ezzel párosult az a másik fontos dolog, hogy a középkortól fogva a magyarországi közélet hivatalos nyelve a latin. Ezt a nyelvet pedig csakis iskolai képzés folyamán lehetett elsajátítani. „A latin nélkül nem lehetett a nemesség önkormányzati szervei: a megyék közéletében részt venni, magasabb hivatali vagy egyházi posztot betölteni. A latin megismerése viszont ilyen iskolák elvégzése útján a társadalmi emelkedésnek is bizonyos szűk utat nyitott az egyszerűbb származásúak számára, főleg az egyházakon át azon értelmiségbe, mely a nemességnek alárendelve, lényegében véve annak érdekeit szolgálta."

14 A római katolikus egyház iskolái természetesen évszázadok óta ebben a szellemben szerveződtek, vagyis az elemi ismereteken túl minden képzés alapjának a latin nyelvet tartották. Ezt követték a különböző protestáns egyházak is. Amíg azonban a római katolikus iskoláztatást a különböző szerzetesrendek (vizsgált korunk elején, tehát a XVII. században főleg a jezsuiták, a XVIII. században a piaristák, bencések, ciszterek stb.) végezték, addig a protestánsoknál az úgynevezett kollégiumi rendszer alakult ki. A kollégiumok teljes képzést nyújtottak, amely magába foglalta a középfokot (gimnázium) és a felsőfokot (főiskola, teológia stb.) is. Ilyen kollégiumok létesítésére és fenntartására azonban csak a nagyobb gyülekezetű városokban nyílt lehetőség. A legnevesebb evangélikus kollégiumok a XVII-XIX. században Észak-Magyarországon voltak (Pozsony, Eperjes). Teljes gimnáziumot (líceum) sem tudtak mindenhol működtetni, csak szintén a nagyobb városokban (Sopron, Lőcse, Selmecbánya).

15 Éppen ezért a messzi, távoli helyeken való iskolázás nehézségei és jelentős költségei arra biztatták az egyházak helyi vezetőit, hogy kisebb körzetekben is létesítsenek olyan iskolákat, ahol a latin nyelv alapjait megtanítják, ahol olyan ismeretek birtokába juttatják a diákokat, hogy a felsőbb iskola szellemi és testi követelményeinek megfeleljenek. Ezek a kisebb iskolák voltak az esperességi iskolák, amelyekben a fő tantárgy a latin nyelv (a syntaxisig - mondattanig - bezárólag!). Ezért nevezték ezeket a „kisgimnáziumokat" latin iskolának (schola latina) vagy nyelvtani iskolának (schola grammaticalis), amelyeknek a körülbelüli megfelelője a XIX. század második felétől az algimnázium. Az évszázadok folyamán más eltérés is volt a római katolikus és a protestáns iskolák között. Amíg a római katolikus egyháznál a hitélet minden vonatkozásában, így az egyházi iskoláknál is a központi irányítás érvényesült, ugyanez egyáltalában nem jellemző a protestáns iskolákra. Ezért a protestáns iskolák (és most csak a kisgimnáziumok és annál magasabb képesítést nyújtókra vonatkoztatva!) mind szerkezetükben, mind tantervi-tankönyvi vonatkozásban különbözőek voltak. A tanárok is más-más szellemi irányvonal hatása alatt állva, különböző módszereket alkalmaztak.

16 Minden protestáns iskola ezért külön-külön vizsgálódást, történelmi felderítést érdemel, mert a kevés hasonlóság mellett sokkal több a különbözőség. így jellemzi ezt az egyik neves evangélikus iskolatörténész: „Visszapillantva e fejezetre élénken érezzük, hogy csak halvány képet adtunk iskoláink belső életéről, de teljest már azért sem adhattunk, mert minden iskolának megvolt a maga sajátos iránya és így minden egyes iskola történetét újra el kellene beszélnünk, hogy a különböző nyelvű és jellemű evangélikusok speciális iskolai sajátságait megismerhessük."

17 Az evangélikus iskolák történetét feltáró munkákat nehezíti az a tény, hogy a protestáns egyházak - érthető módon - az önállóságukat, az autonómiájukat féltve, nem engedtek beleszólni belső életükbe. Olyannyira, hogy még adatokat sem szolgáltattak a hatalomnak viszonyaikról (pl. iskoláikról). Különösen érvényes ez a XVIII. század első felére. Az iskolákról nem készítettek összeírást, statisztikát, azok bezáratásától félve, szinte eltitkolták létezésüket.

18 Különösen vonatkozik ez a latin iskolákra. Ezek a kisgimnáziumok lényegében az elemi iskolával együtt, 157