Farkas Rozália szerk.: Gazdaság- és társadalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 25. Szentendre, 1995)
Reznák Erzsébet: Részletek Csala István életrajzából
termett meg minden vidéken minden növény, hogy lett volna akkor éppen nálunk kifizetődő pl. a gyapot? Hogy kerültem a minisztériumba? Egyik nap azzal fogadott a titkárnőm, hogy elnök úr, itt járt Dobi István, valami fontosat akart megbeszélni! Azt üzeni, öltözzön feketébe! Csudálkoztam, miről lehet szó? A titkárnő azt válaszolta, neki az az érzése, hogy belőlem földművelésügyi minisztert akarnak csinálni. Valamit már én is sejtettem, hiszen korábban a kisgazdapárti képviselők megyei gyűlésén többen megkérdezték tőlem: tudom-e, ki lesz az új miniszter? De hogy öltözzek én feketébe, hiszen az összes ruhám Cegléden volt, nekem pedig egy óra múlva készen kellett lennem az eskütételre. Elmentem az egyik ruhakölcsönzőhöz, kértem egy öltözet paraszti ruhát, a javából - csizmám volt -, de meg is vettem az egészet, nem akartam más ruhájában esküt tenni. Ha nem találok fekete ruhát, nem is vállaltam volna a miniszterséget. Az esküt Szakasits Árpád hivatalában tettük le, pontosabban Ortutay Gyula meg én a többiekétől eltérő szöveget mondtunk el, amely így hangzott: „Én, Csala István esküszöm a mindenttudó és mindenható Istenre, hogy a Magyar Köztársasághoz és annak alkotmányához hű leszek. Magyarország törvényeit, törvényes szokásait és a kormány rendelkezéseit megtartom. A hivatali titkot megőrzöm. Hivatali kötelességemet pontosan és lelkiismeretesen teljesítem. Isten engem úgy segéljen." Ezt a változatot én kértem, hiszen az én választóim nagy része vallásos ember volt, a vallásos érzést én meg nem vethettem, meg nem tagadhattam. A kormány összetétele megfelelt a parlamenti erőviszonyoknak, hárman a kisgazdapárt emberei voltunk benne, egy ember a Nemzeti Parasztpártot képviselte, a többiek pedig a kommunista pártot. A földművelésügyi minisztérium hivatala Budapesten a mai Néprajzi Múzeum mellett volt. Kértem Dobit- őt követtem a poszton -, hogy mutasson be a munkatársaknak. A közvetlen munkatársaimat egyébként én választhattam meg, a titkárnőmet pl. a MOSZK-hó\ vittem magammal. Róla tudtam, hogy besúgó, épp azért vittem magammal, mert őt ismertem már, a többieket viszont még nem. Először sorra vettük a feladatokat, végigkérdeztem mindenkit, hogy állunk, mit kell csinálni. Sok munka volt, nagyon sok! Éppen akkor kezdődött egy hatalmas féreginvázió az országban, fölhívtuk a figyelmet a vegyszeres gyomirtásra. Nagyon sok helyre személyesen is elmentem a titkárral együtt, mert hiába volt sok ember a hivatalokban, a községházáról nem mentek ki a határba, nem vették észre a veszélyt, nem jelentették. 1949-ben a Minisztertanácstól azt a feladatot kaptuk: nézzünk utána, milyen termés várható az országban? Rendeltem egy autót, szóltam a feleségemnek, készülj, jössz velem, nem kell nekem külön szakember. Minden járásban megálltunk, szemrevételeztük a termést, megbecsültük, itt nyolc, ott tíz mázsa gabona lesz. Aztán megyénként összesítettük, mire számíthatunk. A feleségem becslése alapján - neki volt ehhez jobb szeme - alig néhány százalék eltérés lett a végén. Eredetileg kevés termésre számítottunk, de szerencsére, bejöttek az esők és így jobb lett a helyzet. Rákosi mosolyogva mondta: „Te meg kölest akartál etetni velünk!" Ha a hagyományos módszert választottam volna a terménybecsléshez, hónapok múlva tudtuk volna csak meg az eredményt, olyan nagy volt akkoriban a bürokrácia! Nekem, mint miniszternek végre kellett hajtanom a korábbi kormányrendeleteket is, azokat nem másíthattam meg. Előírták pl., hogy mennyi gumipitypangot, gyapotot, füveslucernát kellett termelni. Vagy kötelezték a tsz-eket erdősávok ültetésére, aztán meg minden fát ki kellett vágni, mert a traktor szántás közben nem fért el miattuk. Ha szakemberekkel beszéltem ezekről a dolgokról, azt mondták: Nézd, Pista bátyám, nézzük csak meg a Szovjetuniót, ott is így csinálják! Mi élenjáró gazdaság vagyunk, mi is így csináljuk! Aki elolvassa az általam aláírt rendeleteket, látja, hogy mennyi mindennel kellett foglalkozni akkoriban. 335