Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Csoma Zsigmond: Kertészeti vásártípusok a Kárpát-medencében (XVIII–XIX. század)

juk és értéktermelő munkájuk eredményeként termelői öntudatát, identitástudatát is nagymértékben kialakította. Árutermelést ugyanis viszonylag kis területen, kis tőkebefektetéssel, óriási kézimunka-élőmunka ráfordítással folytathatott ez a népesség, ugyanakkor nagy értéket állíthatott elő. A kockázat mértéke természetesen nagy volt — időjárási tényezők, kártevők-korokozók miatt, sőt a dömpingáru mennyisége miatt is —, azonban ez a kockázat a kereset-kínálat alapján kialakított és megmutatkozó árban mindig benne is volt. Bár kertészeti termesztés általánosságban az országban sokfelé megtalálható a XIX. sz.-ban, szép és piacos termék nagy mennyiségű termelése nem általános jelenség. Nyár végén, ősszel ugyan bizonyos jól szállítható gyümölcs- és zöldségfélékből egyes területeken árufelesleg alakult ki, amely a terményvásárokat életrehívta, (pl. dinnye, alma, körte, hagyma, káposzta) de az országrésznyi hiányt más területeken nem oldotta meg. Nagyváthy János 1821-ben is megállapította: „Hogy az utas olly ritkánn talál mégis gyümöltsöt útjában: nem az az oka, hogy nintsen: hanem az, hogy Városaink, és Piatzaink ritkák: és igy a' kének valamije van: nem tudja hol áruba kirakni."

4 Pedig a XIX. sz. első felében is még a vásárok alkották elsősorban a kereskedelmi akciók legfőbb helyét és mértékét.

5 A magyar szabadságharc leverését követő három évtized mezőgazdasági fejlődése a gabonakonjunktúra jegyében zajlott le, ami konzerválta azt a fajta munkamegosztást, ami az elmúlt évszázadok során kialakult. Ezért is tűnhetett talán robbanásszerűnek a Duna—Tisza közi zöldség- és gyümölcskultúra kialakulása és kivirágzása. Bár ezeknek a kertészeti terményeknek termelése hoszszú évszázada folyt, de a termelés szerkezeti átalakulása a XIX. sz. második felében következett be, ami a vásárok termény-árukészletének változásában is megmutatkozott. Ezek a terményvásárok már nem a korábbi funkciót töltötték be —, vagyis az őszi terményvásáron az egész évi szükséglet beszerzését, amit a paraszti háztartás lassú fogyasztással élt fel —, hanem az egyszerre érő, friss könnyen romlandó és sérülékeny nyári-nyárvégi zöldség- és lédús gyümölcsféleségek gyors továbbadása, kereskedők révén a külföldre történő továbbítása volt a fő cél. A kétféle kertészeti terményvásár — vagyis az őszi, régi típusú és a nyári nyárvégi, új típusú között nemcsak az időpont, a kínált termék és a vásári forgalom nagysága, intenzitása a küíönbség, hanem a vásárt életrehívó termelő kultúrában, agrártermelés szerkezetében beállott alapvető változások sorozata. A régi első típusú kertészeti termény vásárt nem az árutermelő jelleg dominálja, nem is biztos, hogy árufeleslege volt annak a parasztgazdaságnak, amely kertészeti terményével a piacra-vásárra ment, hanem esetleg a kényszer, a pénzvagy más termény-termékszűke hajtotta terménye eladására a gazdát. Ezért ezek a régi—hagyományos típusú kertészeti terményvásárok elsősorban a cserén, majd a pénzforgalmon alapultak, de nem a nyereség volt az elsődleges szempont. A közvetítők rétege itt nem meghatározó, a termelők közvetlen kapcsolatba kerültek a vásárló tömegekkel. Alapja ennek a vásártípusnak a kevésbé bővített újratermelést folytató paraszti üzem volt, ahol a háztartás ellátása az elsődleges cél, árutermelés — mint profitot, jövedelmet hozó tevékenység nem volt meghatározó. Nem úgy, mint a XIX. sz. második felében megjelenő új második típusú intenzív árutermelő, családi és bérmunkán nyugvó, nagy szaktudást igénylő, nagy kézimunka-ráfordítással termelő, piacérdekelt tanya4 NAGYVÁTHY János, 1821. 172 5 BÁCSKAI Vera—NAGY János, 1984. 216—217 62