Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
In memoriam Ikvai Nándor - Dankó Imre: Ikvai Nándor és a néprajzi muzeológiánk
szén mindazt, amit az adatközlőktől megtudhattak volna, saját maguk is tudták, ismerték. Az ilyen típusú kutatók önmaguk adatközlői voltak, ha úgy tetszik; feldolgozásaikban általában nem is hivatkoztak adatközlőkre, hacsak nem azért, mert megkövetelte a tudományos közélet. Pedig általában nincsen több jogunk az ilyen, adatközlők nélkül dolgozó gyűjtők-kutatók munkájának hitelességében kételkedni. Mindazonáltal a néprajztudomány is egyre inkább történeti tudomány lesz; leírásaihoz, felméréseihez, összevetéseihez forrásanyagra lesz szüksége. Mégpedig kimondottan történeti forrásanyagra, ahogy azt a történeti antropológia mindinkább erősödő igényei megkövetelik. 15 A történeti antropológia feldolgozási módszerének, szempontjának viszont alapvető követelménye a társadalmi tényezők figyelembevétele, feltárása, elemzése. 16 Mindez azonban nem azonos az úgynevezett társadalomnéprajzzal, ami nem más, mint a társadalmi formák, a társadalmi struktúrák néprajzi szempontú vizsgálata vagy a társadalmi kultúra jelenségeinek, rendszereinek néprajzi kutatása megismerése. Mindez a tudománytörténeti fejlődés kellett, hogy tükröződjön a konkrét muzeológiai munkákban is. Hovatovább az előbb említett erőteljes múzeumszervezési -alapítási láz eredményeként létrejött, igen változatos képet mutató gyűjteményeket aszerint minősítettük múzeumnak, hogy folyt-e bennük állandó jelleggel, folyamatosan muzeológiai munka vagy sem. A múzeumoktól megkívánt muzeológiai munka elsősorban valamelyik szaktudomány múzeumi keretek között való művelését jelentette. így a néprajzot is. Különben is az 50—70-es években keletkezett gyűjtemények zöme néprajzi jellegű volt és az esetleges más természetű tudományos munka is a néprajzhoz, illetve a néprajzi muzeológiához hajolt. Azokat a gyűjteményeket pedig, amelyekben ez a hármas tagoltságú muzeológiai munka (gyűjtés és nyilvántartás — meghatározás és őrzés — feldolgozás) nem folyt, ahol nem voltak meg ennek a tevékenységnek a feltételei, nem minősültek múzeumoknak, ez az elnevezés nem illette meg őket, hanem legjobb esetben kiállításnak vagy kiállítóhelynek vették őket. De leginkább csak egyszerű, jobb sorsukra váró, stagnáló gyűjtemények maradtak. Időközben mind a muzeológiai munkát végző kismúzeumok (amelyeket szerettek falumúzeumoknak is nevezni), mind pedig a muzeológiai tevékenységet nem folytató gyűjtemények, vagy kiállítások száma annyira megnőtt, hogy a múzeumok veszélyeztetve látták a múzeumok munkáját, különösen a gyűjtést és a műtárgy őrzést illetően. Ügy gondolták, hogy a kismúzeumok és a gyűjtemények jelentős mértékben csökkentik a múzeumokba, különösen a szakmúzeumokba eljutó műtárgyak számát, mennyiségét. Amellett nem kevéssé aggály oskodtak a kismúzeumok és gyűjtemények birtokában lévő műtárgyak biztonságát, állagmegóvását tekintve. Azt is sokan szóvátették, hogy a kismúzeumok és gyűjtemények-kiállítások anyagilag is károsak a múzeumügyre nézve, hiszen a tanácsok, intézmények, vállalatok kulturális célokra igénybe vehető pénzét elaprózzák, aminek következtében kevesebb jut a „tényleges" múzeumok számára. Ugyanez volt a helyzet személyi vonatkozásban is, hiszen több esetben előfordult, hogy egy-egy jelentős múzeumból hiányzó, oda illő, oda való ember egy-egy kismúzeumnál kötött ki. Olyan helyen, olyan körülmények között, ahol képzettségét, képességét nem tudta hasznosítani. Mindez abban fog15 KLANICZAY Gábor: A történeti antropológia tárgya, módszerei és első eredményei. Hof er Tamás (szerk.): Történeti antropológia. Antropológiai írások 8—10. Budapest, 1984. 23—60. 16 KOSA László: A magyar néprajz tudománytörténete. Budapest, 1989. 201—203., 216—220., 255—262. 531
