Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Ujváry Zoltán: Interetnikus kapcsolat vagy asszimiláció?
vetettem el, de már kételyeim támadtak a klasszikus értelemben vett interetnikus kapcsolatról. Helyszíni gyűjtéseim során azt tapasztaltam, hogy a magyar falvak többségében az idősebbek Jánosíknak még a nevét sem hallották 5 Az utóbbi évtizedekben a szlovák történelem hőseként a tankönyvek, az újságok és a médiák ismertté tették a nevét. Ez azonban a szlovákiai magyar hagyományt illetően érdektelen. A régi gyűjtéseim kapcsán hangsúlyoztam — amikor az adatközlők származására is felfigyeltem —, hogy valószínűleg magyarrá vált szlovák személyekről van szó, illetőleg iskolai hatásról. A szlovákiai magyarok számára készített két világháború közötti időben megjelent tankönyvekben Jánosík mondákat is besoroltak. Ezeket a magyar gyermekek az iskolában megismerték és elvileg megmaradhatott az emlékezetükben. Gyűjtéseim azonban azt mutatják, hogy az 1920—30-as évek gyermekkorosztályának emlékezetéből (ha egyáltalában ilyen emlékezetről beszélhetünk) felnőtt korra már teljesen eltűnt. Éppen a példák sporadikussága és a feltételezhető idegen származása igazolja azt, hogy még az iskolai hatás nyomán sem vált az idegen folklór hagyomány a magyar hagyomány részévé egy kisebb területen sem. Ennek oka az affinitás, a lélektani kötődés hiánya, a két nép kultúrabeli különbözősége, az integrációtól való ösztönös félelem és számos egyéb tényező. A formális hasonlóságokon alapuló interetnikus kapcsolatokon példák sokaságát lehet említeni a szakirodalomból. Problémaként olykor az sem merült fel, ha két kulturális jelenség között térben és időben nagy a távolság és az átadó, átvevő fél nem is érintkezhetett egymással. Szükségesnek látom itt kitérni azokra az adatokra, amelyek ellenpéldákként sorakoztathatok fel, azaz azokra, amelyek az interetnikus kapcsolat, az átadás, átvétel cáfolhatatlannak tűnő bizonyítékai. Milyen példákról van szó? Általában ide sorolják a két nyelven is elhangzó kántáló szövegeket, betlehemes és egyéb játékokat, meséket, nótákat. MANGA idézett írásában interetnikus kapcsolatként említi, hogy Vicsápapátin a farsangi és a virágvasárnapi szokásokhoz kapcsolódó szöveget szlovákul énekelték. Arról azonban nem szól, hogy magyarok énekeltek-e szlovákul? Nyilvánvalóan azt hihette, mert akkor nem lehetne átvételről beszélni. Csakhogy Vicsápapáti (Vycapy-Opatovce) nem magyar falu. Fényes Elek geográfiai szótára a múlt század közepén (1841) szlovák falunak tünteti fel. A század végére elmagyarosodott. KÖRÖSI József 1896-ban már magyar faluként említi. 6 Egyáltalában nem véletlen, hogy a kántáló éneket szlovákul mondták, hiszen az ének, a vers nyelvi váltáskor is eredetiben marad meg. Interetnikus kapcsolatról tehát nem beszélhetünk. Hasonló példaként említhetjük a pásztorok kántálását. Egy szlovák pásztor magyar faluban nyilvánvalóan magyarul mondja a köszöntőt, hasonlóan a szlovák arató is. Minden adománygyűjtő szokásban megfigyelhető ez, így a betlehemezésben is. De ez szükségszerűség, alkalmazkodás a körülményekhez, nem átvétel, nem átadás, nem közösségi, sőt még csak nem is egyedi kapcsolat. Nem általánosíthatók, többnyire egy alkalomhoz fűződnek, nem rögzülnek és nem maradnak fenn a másik fél hagyományában. A hiedelemanyag vizsgálata során is találkozunk olyan példákkal, amelyeket interetnikus kapcsolatra vezetünk vissza, noha ilyen folyamat nem mutatható ki. Csak egy adat. Az egykori Hont megyei Vámosmik ola néphitében elő5 UJVÄRY, 1986. 25—41. 6 KÖRÖSI, 1896. 398. 1. 364