Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Ujváry Zoltán: Interetnikus kapcsolat vagy asszimiláció?

mástól, elsősorban azért nem, mert a más kulturális millió, egy más identitás akadálya az integrációnak. Föltétlenül hangsúlyoznom kell, hogy olyan szokásokról van szó, melyek az egész közösség gyakorlatában érzelmileg is megjelennek és érvényesülnek. Ez a megállapítás azokra a szokásokra nem vonatkoztatható, amelyek egyediek, melyek valamilyen rétegre, csoportra korlátozódnak (mint pl. pásztorszokások, iparosok szokásai, aratók, summások szokásai). Ezeknek a szokásoknak a közösség passzív résztvevője, megfigyelője, olykor a szokásjognak megfelelően cselekvője is, pl. a pásztorszokásokban, de ezekben az esetekben is az aktivitás a közösségben csak néhány személyre (gazda, gazdaasszony) korlátozódik. Példaként ugyanezt mondhatjuk az idegen aratók szokásaihoz való viszonyulásra is. A kapcsolatokat, az átadást-átvételt illetően más a helyzet a vegyes lakosságú falvakban. A nemzetiségileg kevert közösségekben kétségkívül megnő a kulturális kapcsolatok lehetősége. A helyszínen vizsgálódó kutató azonban feltűnő jelenségre figyelhet fel. A barátság és az együttélés szép példáját láthatja, ugyanakkor az elkülönülés jelei a kulturális élet szinte minden területén megmutatkoznak. Ez különösen érvényre jut ott, ahol a két nemzetiség vallása is különböző. Aki ilyen falvakban kutatott, tapasztalhatta, hogy az emberek maguk is meg tudták határozni szokásaikban mutatkozó különbségeket. A másság az identitás ösztönös őrzője és kifejezője. A népi kultúrának talán a folklór az egyetlen olyan területe, amelyhez a népek, nemzetiségek, etnikai csoportok ragaszkodnak (esetenként a viselet is ide sorolható). A folklórhagyomány azonosságtudatuk része. A hagyomány ápolása és őrzése egyúttal magában hordozza az elkülönülést és távoltartást. FARAGÓ József jól ráérzett erre, amikor a folklóröntudat fogalmát használja a hagyományhoz való kötődés megjelölésére.

4 A nemzetiségi hagyományban fokozott önazonosulás figyelhető meg. Az új elemek beáramlásának és befogadásának egy erős identitású — homogénnek tekinthető — közösségben ösztönös és pszichikai gátjai vannak. Az idegen folklór hagyományok átvételéhez az átadó nép, etnikai közösség kultúrájához, szellemi habitusához kell igazodni. Ez csak ott és akkor következik be, ha a saját néphez, nemzetiséghez, etnikai csoporthoz való kötődés meglazul vagy teljesen megszűnik. Ekkor azonban már megindul az asszimilálódás folyamata és ezekben az esetekben már nem interetnikus kapcsolatról beszélhetünk, hanem beolvadásról, amely nyomán egy kevert kultúra jön létre. Ott ahol azonban a nemzetiség nagyobb és zártabb közösségben él együtt — erre számos példa van (1. pl. az Alföldre települt németek, szlovákok kultúráját) — évszázadok múltán is őrzik saját folklorisztikai hagyományaikat. (Példaként a moldvai csángókat vagy az al-dunai székelyéket is említhetjük.) Mindaz, amiket elmondottam, az interetnikus kapcsolatok tagadásának tűnhet Korántsem erről van szó! Csak más irányú megközelítésről! Az interetnikus kapcsolatok vizsgálatánál az alapvető tévedést abban látom, hogy amikor a kutatás során két idegen nép kultúrájában hasonló vagy azonos elemet találtunk, a két nép kapcsolatát bizonyosnak tekintettük, amely nyomán a tudományos cél az átadó, illetőleg az átvevő fél kimutatása volt. Az interetnikus kapcsolat példájaként harminc évvel ezelőtt egy kis írást közöltem Jánosíkról a gömöri néphagyományban. Később újabb adatok kapcsán visszatértem a témára és bár az interetnikus kapcsolat lehetőségét nem 4 FARAGÓ, 1973. 145. 1. 363