Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Flórián Mária: Halóruha – gyászruha
de népi használata másutt is ismert volt. 109 A szilágysági Bogdándban még századunk elején is a fiatal halottat vivő leányok hajfcnatába és a legények kalapjára zöld pántlikát kötöztek. 110 A lila, mint a bűnbánat színe vonult be a gyászszínek közé. Az európai királyok, akik nem gyászolhattak feketében, lilában gyászoltak. Lila volt például az angol királyi temetések színe, így a lila a 16—17. században többnyire csak a királyi gyászhoz kapcsolódott. 111 Mint magyar gyászszín már a 17. század végén előtűnt. Az „idegen", aki ugyancsak nem érkezhetett „cifrán", azaz színesen egy temetésre, az ilyen alkalomra tartogatott „szederjes és violaszín" posztóból varrt ruháját vette fel, 112 vagyis a lila öltözet a kis gyászhoz tartozott. Ugyanilyen kis gyászban, lilában, levelendulaszínben kellett a 18—19. században a gazda családjának tagjait a szolgáknak gyászolnia. 113 A 19. századi polgári színhasználatban is a temetés másodlagos szereplői viselték a lilát, az alárendeltebb, mellékesebb „kis gyász" jeleként. 114 A 18—19. században a színes textíliák hazai exportja egyre erősödött. A hazai festék-receptkönyvek 115 , a paraszti festéssel kapcsolatos ismeretek 116 és nem utolsósorban az ország minden részén működő festőmesterek révén a gyászhoz illő megfelelő színű anyagok beszerezhetőek voltak. A 19. század közepén megindult a föld- és növényi festékek felváltása, kémiai előállítása. Elsőként a lila szín festőanyagát „találták fel", s ez a szín átütő változatában, amelyet „tüdőszínként" is emleget a paraszti szóhasználat, kedvelt helyet kapott a köznépi ruházkodásban. A múlt században szinte valamennyi szín szintetikus festékét előállították, utoljára az indigót is sikerült mesterséges festőanyaggal pótolni. Az új textilfestési eljárásokkal párhuzamosan a paraszti öltözködés országosan elszínesedett, s lehetővé vált, hogy a gyász paraszti körökben is valamennyi árnyalatával kifejeződjék. A magyar parasztság tulajdonképpen csak ekkor vált tulajdonosává annak a színskálának, amely a világi és egyházi elit számára már jó néhány évszázada hozzáférhető, megfizethető volt. A nekik dolgozó szabók már a 16. században a teljes színszimbolikát használták. Sicile: Le Blason des Couleurs en Armes, Livrées et Devises, vagyis a katonai egyenruhák és a libériák színszimbolikáját összegző munkája 1526-ban jelent meg, és 1583-ban már angol fordításban is kiadták. 117 A nyugati világ egy egységes szín-nyelven beszélt, mely bárki számára, ha nem is elérhető, de érthető volt. Az e korszakot olyannyira foglalkoztató öltözet- és színszimbolika tárházai, a Shakespeare-drámák, éppen ilyen jellegű utalásaik révén tarthattak számot a teljes közérthetőségre. 118 Hazai főnemeseink korabeli ruhatárának színekre vonatkqaó vizsgálatával bizonyára nem vallanánk szégyent egy összehasonlításban. Parasztságunk azonban csak lépésenként építette ki, a 18—19. századra tette teljessé gyászszín-készletét. 109 FÉL Edit, 1940. 417. 110 U. KERÉKGYÁRTÓ Adrienne, 1969. 32. 111 TAYLOR, Lou, 1983. 259. 112 APOR Péter 1972 70 113 WILLIAMS-MITCHELL, Christobel, 1982. 98. 114 CUNNINGTON, Phillis— LUCAS, Catherine, 1972. 147. 115 RÁDULY Emil, 1977. 335—346. 116 GYÖRFFY István, 1983. 170—174. 117 ASHELFORD, Jane 1988. 170—174. 118 LINTHICUM, M. Channing, 1936. 353
