Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Flórián Mária: Halóruha – gyászruha

Egyházi és polgári hatások a gyászban Ä számtalan hazai példa közül csak néhányat idézek annak bemutatására, hogy az egyházi liturgiában is alkalmazott gyászszíneket éppen az egyház továbbította a profán öltözködésbe. Hogy ez mikor és hogyan történt, még nincs pontosan levezetve, mégis nyilvánvaló, hogy a 18, századi rendi öltözködésben már olyan mértékben érvényesült, hogy erre az időre az átvétel megtörténtnek tekinthető. Ekkorra Európa különböző részein a parasztviseletekbe is belefolytak már a liturgiái színek. Bevonulásuk éppen a gyászszínekkel kezdődött: a feketével, mely mindvégig a mélygyász jele maradt, majd a kékkel és a lilával folytatódott, amely a 19—20. századi paraszti viseletekben, a nagy és kis gyászban egyaránt, a félgyász jelzésére szolgált.

119 Ilyen szerepe volt az újkalocsai lila-kék hatású, dúsan hímzett „szomorú pamukos" öltözeteknek is. E színek azonban konkrét liturgiái pozíciójukban is helyet kaptak a paraszti öltözködésben, és így a gyász és egyes liturgiái alkalmak jelzése azonos öltözetben történt egy-egy falun belül, s azonos színhasználattal a katolikus Európán belül. Mintha hazai öltözködési és színválasztási szokásainkat írná le Heidi MÜLLER a Marburg környéki és a nyugat-csehországi böjti és liturgiái ünnepi színhasználatról.

120 Hozzá kapcsolódva, hazai példaként, egy Nógrád megyei falu öltözetei közül azokat említem, amelyek színükkel a gyászban és az évi liturgiában is szerephez jutnak. Rimócon fekete „habos" vagy indigó színű, „lángszín kékfestőben", illetve „fekete tükörselyemben" felkészülve fejezték ki a mélygyászt. Ilyenkor az asszonyok főkötőjét is fekete pántlika szegélyezte. Mélygyászban kellett fekete vasárnap és nagypénteken a templomban megjelenni. A fehérvasárnapi mélygyászt egy fehér vállkendő enyhítette. Ugyanebben az öltözetben jelentek meg közvetlen családtag temetésén és a temetést követő év vasárnapjain, hétköznap azonban félgyászban jártak. A félgyászhoz „tarka" ruhát vettek fel, azaz fehér-, sárga- vagy zöldmintás kékfestő szoknyákat, újabban sötétkék és sötétzöld alapszínű kasmírszoknyákat, esetleg fekete-„tüdőszínsíkos" selyemszoknyát. Félgyászt kívánt a templomi készület adventben — még templomuk Miklós-napi búcsúján is, mivel adventi időszakra esik — hamvazószerdán és nagyszombaton, valamint a kántorböjt napjain. Félgyászhoz a menyecskék zöld vagy kék szegővel pántlikázott fekete klottfőkötőt viseltek. Ilyen félgyászban kellett megjelenni a nem közvetlen családtag temetésén. A mélygyász letelte után ilyen öltözetben gyászolt még félévig az özvegy, az idősebb asszony többé le sem vetette. Aki idővel újra férjhez ment, félgyászban járult az oltár elé. Ugyanitt, Rimócon, szokásban volt, hogy a menyasszonyok kendőlakástól, azaz eljegyzéstől a lakodalomig terjedő vasárnapokon gyászolták leányságukat, vagyis a hirdetések alkalmával gyászba öltöztek. Az első hirdetésre fekete tükörselyem, a másodikra kékfestő öltözetben, vagyis szintén mély gyászban jelentek meg, míg a harmadik vasárnap „tarkában", félgyászban. Az esküvő előtti napon újra mélygyászt öltöttek, de „cifrán kikészültek", pl. kitűzték a menyasszonynak járó rozmaringot. Az esküvői fehér ruhát kontyolásra újra félgyászra cserélték, ekkor fekete-tüdőszíncsíkos selyembe öltöztek.

121 A leányság elgyászolása másfelé is divat volt. A szentistváni újasszony fe119 NIXDORFF, Heide—MÜLLER, Heidi 1983. 51. 120 NIXDORFF, Heide—MÜLLER, Heidi 1983. 51. 121 FLÓRIAN Mária, 1966. 59. 354