Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Molnárné Hajdú Margit: Nagytarcsai kötények

MOLNÁRNÉ HAJDÜ MARGIT NAGYTARCSAI KÖTÉNYEK A Gödöllői dombsághoz tartozó szelíd lankákon, Budapest északkeleti szomszédja: Nagy tárcsa. A XVIII. század elején az ellenség által megsarcolt, kifosztott magyar lakosságot a pestis is megtizedelte, így a megmaradottak szívesen fogadták a megüresedett portákra a Hontból és Nógrádból idetelepült szlovákul beszélő jobbágyokat. A nagytarcsaiak megélhetést adó munkája a XX. század közepéig mindig a földművelés volt. A mezőgazdasági munkák szünetében azonban a kevés földdel rendelkezők és a földnélküliek Budapest üzemeiben és az építkezéseken vállaltak munkát. E munkavállalók zömmel a férfiak közül kerültek ki. A nők legszívesebben itthon, a tehetősebb gazdák földjein napszámoskodtak. öltözetük a környezeti adottságokhoz, kenyérkereseti munkájukhoz idomult. Ezt a mezőgazdasági munkavégzéshez való célszerűség és az egyes alkalmaknak megfelelő, tisztes ünnepélyesség jellemezte. A férfiak ruházata a csizma, a szélesgatya, a posztóból készült zsinóros csizmanadrág, a mellény és a rövid kabát volt. Ezen öltözetben kivarrással díszített, nagyon szép darab a ráncosujjú ing, amelyet, mint a gatyát, házilag készítették. Háziszőttesből varrtak pantallót is. A nők sok ráncos szoknyát, inget, pruszlikot és kívülkötős blúzt viselnek. Szoknyájuk a századfordulón még majdnem bokáig ért, majd egyre rövidebb lett annyira, hogy napjainkban a térdet éppen csak eltakarja.

1 Mindkét nem öltözetének fontos darabja volt a kötény, a „fertuska", amelyet a pólyából kinőtt minden korosztály viselt. A nők kötény nélkül még a lakásban sem jártak. Feltétlenül fel kellett kötniük, mert a praktikumnak és a „paraszti takarékosság elvének megfelelően a kötény alatt a szoknya mindig olcsóbb, hitványabb anyagból készült".

2 Ezt az idegen anyagot el kellett takarni. A házilag varrt ruhadarabok mindegyikét díszítették már a múlt század végén is, és díszes napjainkban is. A megmaradt emlékek azt bizonyítják, hogy korábban csak ráncolással, tűzésekkel tették szebbé az ingeket, alsóruhákat, pruszlikokat, blúzokat, kötényeket. Majd a századforduló után az ékítés gyarapodott, egyre gazdagabb és színesebb lett. 1 írhatjuk jelen időben, mert az 50 év feletti nők egy része még ma is ilyen ruhát használ. 2 Gáborján Alice: Magyar népviseletek (Corvina Kiadó, 1974.) 21. oldal: „A takarékosság mellett praktikus a szoknya anyagának hitványabb anyagból való helyettesítése azért is, mert ez a textília vékonyabb a szoknya anyagánál, nem is ráncolják, így nem domborítja a hasat akkor sem, ha a tizenkettedik szoknya fölé kötik is a kötényt. Hátul viszont minden szoknya ráncolt, így a sok szoknya hátul domborúvá varázsolja a vékony testű lányokat, asszonyokat is." ,. 325