Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Molnárné Hajdú Margit: Nagytarcsai kötények

A kötényről általában A kötény anyagát — a sifont vagy az angint — a boltokban vásárolták. Monoron Gáléknál a «kívánt színre: kékre (ultramarinkékre, indigókékre, indigólilára, feketére) festették. Kistarcsán Könyvesnénél glancoltatták.

3 Nem szabták. A szoknya hosszálhoz kimért anyag sarkait is meghagytak, nem kerekítették. Korábban az volt az egyetlen dísze, hogy az alsó szélét a színe felé négy ujjnyi szélesen felhajtották és fehér cérnával legépelték. A fehéren hagyott sifonból készített „sota" esetében csak vízszintes „szám", „számikó", „számike" volt a díszítés. Majd a kék kötény díszítése úgy fejlődött tovább, hogy előrajzolás nélkül hullámvonalakból fekvő nyolcasokat, dupla nyolcasokat, hegyes nyolcasokat varrtak rá ugyancsak gépi tűzéssel (1. kép). Az ügyesebb, igényesebb lányok, asszonyok később más, összetettebb mintasort: pl. tulipánt (2. ikép), szekfűt, leveleket és egyéb motívumot alakítottak az anyag gép alatti mozgatásával. Ha valaki még szebbet akart, a virág körvonalain belül is futtatta a fehér cérnás sorokat, így teltebb, szinte plasztikus lett a minta (3. kép). Ezt a díszítési módot nevezték „nyargalásosnak", „futtatottnak", „steppelésnek", „sztyepenvonak". 1909-ben már viselőjének nevét vagy monogramját is rágépelték a kötényre cifrára formált gót betűkkel.

4 A futtatott dísz úgy fejlődött tovább, hogy a fehér cérna helyett lilát vagy zöldet is alkalmaztak a kék, sötétlila, indigólila vagy fekete anyagú kötényre. A jelzett korban a kötőtől lefittyenő — szabadon mozgó — két sarkot, a „fül"-ei még nem díszítették. Ennek a résznek a folt-mintával való ki varrása a mintázás gazdagodásával kezdődött. Alkotóelemét a kötény alsó szélének alapmotívuma adta. A futtatott díszítést a későbbi évtizedekben — 1940 táján — is alkalmazták a nag^tarcsaiak (4. kép). Ahogy az évek múltak, a lányok, asszonyok igényessége nőtt, változott a divat. Az őszi munkák végeztével, amikor már ráértek hosszabb időt tölteni ruházatuk elkészítésével, kezdtek kézzel hímezni a kötényekre is. Ehhez nélkülözhetetlen volt a motívumok anyagra nyomása vagy előrajzolása. Eleinte nyomódúcot kölcsönöztek a boltostól. De az öregek sajnálták azt az egy krajcárt, amit a boltos kért, és ekkor a következő biztatás járta: „Ha cifrán akartok járni, írjátok ki magatok!"

5 Mivel az „öregek szava szent volt", aki tudta, maga rajzolta a hímezni valót, aki nem, az mással íratta ki a mintát. Ezért a nyomódúc használata nem vált általánossá, gyorsan el is tűnt. így az íróasszony ok fantáziája szerint alakult, változott, fejlődött a díszítés módja. Gazdagodott a mintakincs és áttértek az egyszínűről a két-három, majd a többszínű cérna használatára. Az 1920—30-as években már mindenki maga varrta kézzel a hímeket a kötényére otthon, vagy a fonóházban mindaddig, amíg 1940 táján Bollog Istvánné el nem kezdte a gépi hímzést. Ez időtől fogva már nemcsak a futtatott 3 A „glancolást" — fényesítést Kistarcsán végezte Könyvesné még a XX. század második negyedében is úgy, hogy cukros oldattal átitatta, forró márványon szárította, vasalta, dörzsölte az anyagot. 4 A nagytarcsai díszítőművészetben a betűknek dekoratív szerepük van. A századfordulótól a XX. század első negyede tájáig ezek kizárólag a bibliák, és énekes könyvek gót betűinek tökéletes másai voltak. Majd ezt követően latin betűkkel írták a neveket. Arra továbbra is ügyeltek, hogy a szöveg szabályos legyen, egyenlő egy virágsor szépségével. 5 Néhai Sipiczki Jánosné közlése. 326