Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében
kapkodja össze a lábunkat, bekötöttük a fejünket, szóval elkészültünk, meg aztán a kosztot is elkészítettük. És alig mentünk el aludni, már megint kiabált a gazda, hogy: jó reggelt, emberek! Sokszor csak bukdácsoltunk az álmosságtól." Ezért a munkáért 20 kilogramm rozs volt a fizetségük egy napra. Meg kosztot kaptak, amit nem túlságosan nagy változatossággal a bandagazda állított ki számukra. Többnyire tarhonyát, hús nélküli bablevest említettek az adatközlők. Az ilyen sok-sok apró fillérből összeszedett évi jövedelemszükséglet természetszerűen igényelte a gyerekek, fiatalság munkavégzését, az ő néhány fillérrel való részvételüket, hozzájárulásukat is a közös költségekhez. Számtalan történet emlékezik ezekről a gyerekkori munkákról, a játék, a pihenés helyetti kényszerű munkálkodásokról. 8 Varga János apja például cselédember volt, a Kalocsai Takaréknak a birtokán szolgált, mint fogatos. Mikor azonban elvitték az első világháború kitörésekor katonának, anyja három kiskorú gyerekkel maradt otthon. Valamiből élnie kellett a családnak, s így, amint lehetett, a gyermekeket is munkába állította az anya. Varga János kilenc éves volt, amikor először pásztorgyereknék szerződött. Libákat, disznókat, teheneket bíztak rá, s kora reggeltől késő estig tartott a napi szolgálata. Amikor világosodott, akkor kellett kezdeni. Legelőször a nagyjószágnak az alját igazította meg, kiganézott, majd tiszta szalmát tett alájuk. Később, mikor nagyobb, ügyesebb lett, megtanult fejni, akkor a fejés is az ő feladata volt. Utána kiengedték a nagy jószágokat legelni. Délig kint voltak, akkor azokat behajtotta és helyettük a libákat engedte ki. „Azokkal csak egyetkettőt kellett fordulni, mert gyorsan legeltek és ebédre azokat is behajtottam. Aztán megint a tehenek következtek, mert azok addig bent voltak, be voltak csukva és eddig bent deleltek, délben meg a libákat legeltettem. Mikorra köllött kihajtani, addigra behajtottam a libákat, oszt kihajtottam a teheneket. Aztán estig. Este ugyanúgy be lettek hajtva, megfejve. Kint volt a határban a legelő, azon voltak. De az volt a rossz, hogy mindig forgatni köllött, mert körül vót a vetemény. Arra vigyázni köllött. Hát a gyerekkorom ilyenformán telt el." Nyári szünidei alkalmi munka volt ez, Tiónapos-nak szerződtették egy-egy esztendőben körülbelül négy nyári hónapra, s minden esztendőben valamivel nagyobb bérezésért. Ez ellátás és némi fizettség volt, aminek a mértékére azonban már nem tud visszaemlékezni, annál is inkább, mert a szerződést nem vele kötötték, a szülő és a gazda állapodtak meg egymással. Mindenesetre még ha csekély is volt az a természetbeni, amit a gyerek munkájáért kaptak, a család gondjain enyhített valamit, s nem is elsősorban a kapott összeg volt ebből a szempontból a lényeges, mint inkább az, hogy — legalábbis a munkavállalás idején — egy gyerek gondjával kevesebb nehezedett az özvegyasszony vállára. A gyerek munkába állításán nemcsak a szegénység diktálta kényszerűség volt, de az akkori munkaerkölcs követelménye is. Függetlenül attól, hogy fiú, vagy lány volt az illető, előbb utóbb bele kellett szoknia a rendszeres munkavégzésbe. Vagyoni állapotától függően aztán ez egyeseknél egész fiatal korban, másoknál valamivel később kezdődött el, de mindenképpen kirítt volna még a gyermektársadalomból is az, aki csak egész napon át játszik és semmi hasznát nem látják odahaza a szülei. Többnyire nem is kerülhetett erre sor, hiszen a keceli parasztgyerekek már tízéves kor alatt is hasznot hajtó, jövedelmet szerző tagjai voltak a családi együtteseknek. Pedig sokszor nem gyereknek való feladatokat láttak el. „Volt itt a Stieli birtok, illetve a Galyári birtok, ahol egy fodormenta telep volt. Külföld számára termeltek itt fodormentát és a kör8 SZABÓ László, 1968.; SZABÓ László, 1970. 249
