Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében
nyékbeli helységekből 5—600, vagy ezer lány is dolgozott ezen a telepen. Ezek a lány dk nyáridőben reggel napkeltekor 8—10 kilométerről mentek a munkahelyre gyalog. És onnan elmenni csak akkor lehetett, ha lement a nap. Ezek este 9 órakor, vagy Юнког érkeztek ide a keceli határba, se az a zengzetes, kellemes nótaszó, ahogy ezek hármasával-négyesével karonfogva az úttest közepén haladva énekeltek, hát az egy élvezet volt. Kiült az ember és úgy élvezte azt a harsány, életerős, jókedvű dalolást. Hát a mai lányokat, mai fiatalasszonyokat kellene legalább egy hétre ilyen munkába befogni. Biztosan kikészülnének tőle egy életre!" Kecelen a szőlőnek különleges szerepe volt valamennyi lakos életében. Még a napszámos emberek is arra törekedtek, hogy valahol, valami homokhoz jussanak. Ezt aztán talicskázták, kubiíkoltak benne, telepítgették hosszú éveken át. És jó, szép szőlőket létesítettek az idők során. Nagyon sok olyan ember volt, aki egy ásóval, kapával kezdte tulajdonképpen még mint fiatalember, és mire a gyermekei felnőttek, addigra olyan „tehetős, olyan jómódú szegényparaszt lett belőle, vagyis megvolt а kiegyensúlyozott megélhetési lehetősége, mert ugye 50—60 hektó bort is be tudott tárolni, aztán gyümölcs, ez-az, ami az akkori életigényeknek megfelelő alapot adott." Sokat jelentett ez, lehetőséget nyújtott az aprópénzeket számláló, gyűjtögető legszegényebbeknek is arra, hogy szorgalmas, rendszeres józan élettel, munkával gyarapodhassanak, kiemelkedjenek abból a szegény sorból, ahová tartoztak. S hogy valóban járható út volt ez, mutatja Kecel egész mai állapota, országos átlagon felüli módja, amelynek alapjait ezek a fillért fillérre rakó, lankadatlan buzgalmú emberek ez idő tájt vetettek meg. Az első világháború idején és különösen az utána következő években sok minden megváltozott Kecelen. Többek között megjelentek egy addig ismeretlen társadalmi osztály, a munkásság képviselői. Ha nagyon kevesen is voltaik, mégis a hagyományos keceli paraszti társadalom képét színezték, "motiválták. Azok a téglagyári munkások voltak ezek, akik még abban is különböztek a más helyeken működő hasonló gyárak munkásaitól, hogy egyrészt nem a cigányság köréből verbuválódtak, másrészt pedig többnyire nem is helybeliek voltak. Nem sok kapcsolatuk volt éppen ezért a községgel, a lakossággal, hiszen nem bent laktak a községben, hanem a gyár közelében épített barakk lakásokban éltek, s nem is egész esztendőn át tartózkodtak itt sem, hanem csak az év egy bizonyos szakaszában. Mégis foglalkoznunk kell velük, hiszen számuk az évek folyamán fokozatosan gyarapodott, s ha másban nem, de a falu építkezésén ottlétük mindenképpen nyomot hagyott. „1931, vagy 1932-ben épült a téglagyári nagyobb kemence, ennek utódjában voltam én 1953-tól előbb adminisztrátor, később bérelszámoló, majd két évig vezető. AkSor már 5 millió téglát égettünk. Mikor oda kerültem, akikor még csak kézi verés volt, amely valamikor cigány munkának számított. De nálunk nem. Nálunk Szeged mellől, Dorozsmáról jöttek a téglaverő emberek. Családostul érkeztek, leszerződtek és itt voltak tavasztól, tehát attól kezdve, amikor már jó idő volt és lehetett a téglát verni, egészen addig, amíg nem fagyott, azaz őszig. Darabbérben dolgoztak és a vállalat hozatta ide őket, az is szállította vissza. Két-három családonkint utaztak egy-egy kocsival." A kemence munkások azonban keceliek voltak. Ezeknek a munkája ugyanis nem igényelt szakképzettséget, még annyit sem, mint a vályogverőké. Csupán ki-be rakodtak, az égetőbe hordták a téglát. Az égetéshez azonban — éppen mert kezdettől fogva nem kapcsolódtak be aktívan a téglagyártás menetébe — a keceliek sohasem értettek, így azokat is vidékről kellett szerződtetni. Az égetéshez értő 250
