Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

gyen. Egy Orcsilk Mihály lett ez az esküdt-iparos, aki egyébként ugyanolyan paraszt volt, mint a többi, csupán annyiban különbözött, hogy volt neki egy garnitúra cséplőgépe és így már számíthatták iparosnak is." Még erősebben védekeztek az idegenektől a polgárok famílián belül, ahol még inkább, sőt 'kizárólag tőlük függött, hogy növelik e különállásuk alapját, á földet, vagy sem. Ezért messzemenően irányították a fiatalok párválasztását. „Hogy egy szegény napszámos embernek a jóképű gyereke el vehetett volna egy öt holdas parasztlányt, ilyen nem volt. Ilyen nem fordult elő. Az öt holdas parasztlánynak is nagyon szépnek köllött lenni, helyre kis menyecskének valónak köllött lenni, hogy a tíz holdas parasztnak a fia elvehesse. Nagy családi perpatvarok után vehette csak el. Az ki lett közösítve, mert meg merte becsteleníteni a gazdatársadalmat. Előfordult olyan, hogy a gazdacsaládnál jóképű béreslegény volt, összeszokott a gazdalánnyal. De az csak béres maradt továbbra is. Vő lett, de béres maradt." Helyileg a községen belüli lakóházaik alapján nem különültek el a gazdák és az iparosok, vagy a szegények és a módosabbak egymástól. Nem lehet határozottan állítani, hogy egy-egy részt csak ehhez, vagy csak ahhoz a társadalmi réteghez tartozó emberek lakták. Ennek ellenére azonban kibogozható az emlékezetből némi lokális tagoltság. „A Császártöltési út, ahol a mi üzletünk is volt, azt lehet mondani, iparos utca volt. Minden házban órás, cipész, kádár, pék, szabó. A szomszédunkban pedig egy műszerész lakott és egy cipőfelsőrész-készítő. Az Ipartestület is ott volt. Sokan voltak, de nemcsak itt és nem tömbszerüen, hiszen a község más utcáiban is megtelepedtek. De ez valahogyan olyan felkapott utca volt. Érthető is, mert köves út volt Császártöltés-Baja felé. És az igaz, hogy inkább a község központjában találhatók ma is a módosabb épületek, de azért a külső részeken is voltak rangos házak. Ott, ahol inkább a szegények éltek. De a Mindák, Borbényiak, Herczegek, Rákócziak mind itt laktak a központba, és ma is úgy emlegetik a házaikat ő utánuk." Az épületek az első világháború végéig — akár módosak, akár szegények emelték — helyi agyagból készített, tömött (vert) fallal készültek. Később áttértek a vályog használatára, mert ez lényegesen olcsóbbnak mutatkozott. Az első világháború idején azonban beállítottak egy kisebb kaliberű égető kemencét, amit a két világháború között nagyobb kapacitásúra cseréltek. Nem volt nagy létszáma ennek a téglagyárnak, de a helyi építkezésekben mégis nyomot hagyott. A működésének kezdetétől számítva ugyanis Kecelen a vertfalú ház alá is mindig téglát raktak, tehát lealapozták négy-öt sornyi téglával az épületeket, s csak erre az 50—60 cm magas téglalábra verték a falat, vagy rakták a vályogot. A téglaépületek is csak a harmincas években kezdtek megjelenni Kecelen, s ettől kezdve számítható az is, hogy a megroggyant, régi vályog vagy sár épületek felújításánál is nagyobb mennyiségben és rendszeresen felhasználták ezt a helyben gyártott, s így viszonylag olcsó építőanyagot. A községben emelt házak elsősorban lakás céljait szolgálták, bár bent a település központjában is tartottak jószágot, volt termény tárolására emelt helyiség, baromfiudvar, belső kert. Ezek azonban viszonylag nem voltak nagyméretűek, a család közvetlen szükségletének kielégítésére szolgáló méretek domináltak, hiszen a gazdaság fő része, az ami a jövedelemszerzés céljait szolgálta, a tanyán volt. Ezért a községbeli épületek, — még a legmódosabbaknál is — viszonylag szerény méretűeknek nevezhetők egy kecskeméti, kunszentmártoni, kiskunfélegyházi öszszehasonlítás esetén, ahol a gazdálkodás egyik fontos színtere a településen álló épület még tanya, vagy tanyák megléte esetén is. Az utcai fronton lévő helyiség volt az első ház, amelyben a fő bútorzat a 238