Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

mindig fal mellé, két oldalra elhelyezett, felvetett tornyos ágy volt jó magas támlákkal, amelyeknek különlegességeként megjegyezhető, hogy az ágydeszkákra berakott, és a szalmapokróccal letakart, vagy szalmazsák fölötti részen nem az ágynemű következett, hanem 45—50 cm magasságban egy külön deszkarész, amelybe a dunnát, párnákat rakták, s ez az egész építmény volt aztán a deszka alá lenyúló ágytakaróval letakarva. A szalmazsák és az ágynemű között üresen maradt rész volt a száraz ételek tárolási helye: a nem romlandó ételeket, kenyeret, száraz kolbászt, sonkát, süteményt, kalácsot helyezték itt el. Az első ház berendezéséhez aztán még asztal, karos lóca, székek és stelázsi tartozott, fűtő alkalmatosság nem, mert ez tulajdonképpen nem lakószoba volt, hanem a vendégek számára tartották fenn. Áz^élet nem itt, hanem az utána következő helyiségben, a konyhában zajlott, amelyből a család közös hálószobája nyílott. Külön bejárattal az udvar felől a lakórész után gazdasági helyiségek: kamra, istálló következtek. Amint említettük, a gazdálkodásnak nem a községbeli ház volt a színhelye, hanem a tanya. Itt már egészen más volt magának az épületnek a beosztása, funkciója, rendeltetése. Egy-egy tanyás birtokon sokszor 16—18—20-an is élték. „Az volt a helyzet, hogy a fiúk általában oda nősültek, tehát a menyecske odament." Rákóczi István, aki első ízben az 1930-^as népszámlálás helyi megbízottjaként ismerte meg a tanyai körülmények közötti életet, visszaborzadva említi, hogy „... házat nem építettek, de istállót azt igen. ötven esztendővel ezelőtt öt-hat marhát több embernél is láttam a tanyán, de nem egynél láttam azt is, hogy az öreg benn lakott a szobában, de vele a négy gyermeke közül csak kettő lakott, mert a másik kettő kinn aludt a jászolban. Olyat is láttam, hogy nemcsak a gyerekek aludtak kinn, hanem a menyecskék is az urukkal együtt. Sőt volt olyan is, akit egyenesen az istállóba vitték menyecskének." Bár igazak az elmondottak, mégis a helyes kép inkább a maga is paraszti életet élő, ám iskolázott Szőke János előadásából derül ki, aki nem kívülállóként szemléli ezt a világot és nem a mai igények oldaláról közelít, hanem az eredményes gazdálkodás felől és azt mondja a fent idézett, hiteles kép kiegészítéséként, hogy „... egyformán dolgozott mindenki, rend, drill, fegyelem volt. Látástól vakulásig ment a munka, s főleg az állatállománnyal volt sok baj. Bár megvolt minden tanyának a belső rendje. Egész héten dolgoztak, szombat délig rendes munika folyt. Ekkor megebédeltek, általában pontban 12 órakor asztalhoz ült az egész család. Utána a női nem tagjai mostak, vasaltak, készültek a vasárnapi misére. A férfiak meg takarították az udvart, a tanya környékét. Úgyhogy szombat estére kelve az a tanya ragyogott a rendtől, tisztaságtól. Persze maguk az épületek is. Az asszonyok, a menyecskék általában a tanyát kora tavasszal, húsvétra mindig nagyon szépen kitakarították, hófehér, ragyogó falak voltak kívül belül. Azután nyáron is, úgy Szent István környékén, azután meg őszszel megint. Ezek voltak a nagy rendben tartó munkák, de emellett minden szombat estére puccba vágták az épületet és környékét. A lányok kivasalták ropogósra az alsó szoknyákat, a fölső szoknyát és másnap reggel még gyorsan ellátták a tanya körüli dolgokat, megetettek, megitattak, a férfiak kefélték a lovakat, hogy a napsugár lecsússzon a szőrükön, olyan fényes legyen, aztán felült az egész család a kocsira, apa, anya, menyecske, fiú, gyerekek és bakfincáztak be a faluba. A nagymisére. Mise után volt a hirdetés, aztán a lányok mentek haza a nagyszülőkhöz ebédet készíteni. Délután 3 órakor volt a litánia, ami azért volt fontos, mert a tanyasi és a falusi nagylányok mind itt adtak egymásnak találkát, aztán délután volt egy kis tánc és este, mire jött az etetés, a család már kint volt megint a tanyán. És hétfőn kezdődött újból a munika." Nem fel239