Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

egylet) rendezvényem és részben a községi tanítók által szervezett közös színi előadások próbái alkalmával, illetve a bemutatóik bevételéből szervezett bálakon és a március 15-e tiszteletére rendezett társas vacsorákon. S bár Kecelen az emlékezet szerint a Vasútállomástól a halasi határig legalább tíz kocsmáról tudunk, amelyben voltak bizonyos elkülönülésre, kasztszellem megnyilatkozására mutató jellemvonások (alvég-felvég általánosan meglévő, ismétlődő verekedésekbe, Kecelen többször gyilkosságba torkolló rivalizálása, politikai nézetek szerint verbuválódott kocsmai közönség a harmincas évek derekán a Független Kisgazdapárt és a Gazdakör megoszlásban): ezek megközelítően sem voltak olyan merev elzárkózások, mint amilyenekről egy-egy jellemző eset kapcsán a saját testületen: a körökön (Iparos Kör, Gazdakör, Kisgazdakör) beszélnek. Kecelen a Gazdakör — az összejövetelek egyik fontos színtere — a polgárok gyülekező helye volt. Míg az Iparos Kör a másik meghatározó réteget, az iparosokat és kereskedőket tömörítette. Ezen kívül volt még egy Kisgazda Kör is, a munkás embereké, a földmunkásoké. Ezeken a helyeken a két fő rivális, az iparosok és a polgárok jószerrel nem is találkozhattak. Hiszen egyébként sem volt elképzelhető semmiféle baráti vagy rokoni viszony közöttük a fennálló Íratlan törvények szerint. Még az egymással egyébként szinpatizáló, szórakozni vágyó fiatalok között sem. „Abba a bálba, ahol gazdalegények voltak, nemhogy iparos, de még a velük azonos foglalkozást űző de szegényebb béres legények sem mehettek. Hacsak a gazda fia el nem vitte őket. Mert akkor bemehettek. De ugyanígy az Ipartestületbe is csak iparos, vagy mesterlegény mehetett be. Ha gazdagyerek volt az illető, még akkor sem. Csak meghívásra, kísérettel. A Kisgazdakör volt talán a legrugalmasabb, oda bemehetett mindenki, bár oda legtöbbször csak azért mentek a gazdák, vagy iparosak, hogy közülük munkásokat fogadjanak. De velük együtt szórakozni? Azt már nem." A Gazdakörnél még az Iparos Kör is rugalmasabb, „demokratikusabb" volt. Elsősorban azért, mert az első világháború után az addig zárt, egységes paraszti réteg megbomlott. „... világot láttak az emberek és aztán hazajöttek, a gyerekek ugye, hogy ne legyen paraszt, más pályára irányították. Minden legyél fiam, csak paraszt ne legyél. Úgyhogy a legtöbb ember a húszas évektől kezdve iparosnak adta a fiát, és így az iparos társadalom eléggé felduzzadt, az addigi elkülönült rétegeik összekeveredtek. Bár „930-ban már elég szépen volt iparos ember — én emlékszem rá, mert a 33—34—35-ös években én csináltam a költségvetést a tanítóval együtt az iparos tanonciskolának, és akkor már a 60—70- tanonc nem fért el egy hanem csak két osztályba — a két fő társadalmi réteg között a merevség alig-alig oldódott." Még az iparos Körben is gyakran előfordult, hogy ha betévedt egy polgár lány és iparos legénnyel táncolt, s ha arról a lány szülője tudomást szerzett, menten haza parancsolta a vigadalomból. A merevebb Gazdakörben pedig egyenesen kinézték a betévedt iparost. „Ha véletlenül behozta valamelyik parasztember a körbe az iparost, hogy na, igyunk meg egy fröccsöt!, a másik asztalnál már hallatszott: hát ez a mesterjancsi meg hogy kerül ide? Ki hozta ezt ide?. Ha az iparos akarta viszarendelni a bort a meghívó polgárnak, akkor már nézték a többi gazdatársak, hogy az italmérő egyáltalában miért szolgálja ki ezt az embert?" Szigorú érdekvédelmi szervezet volt ez szervezetlenül is a polgárok között is. A vagyon megóvása, együtt tartása, a másokkal való osztozkodás lehetőségének mindenkori kizárása volt a cél, ha az érdekük úgy kívánta. „Mikor már úgy 180 tagja lehetett lehetett az Ipartestületnek, az iparosok felszólaltak, hogy őket is képviselje legalább egy mesterember az esküdtszékben. Hát jól van, le237