Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

gazdasággal kapcsolatos munkáról-beszerzésről-kiadásról tájékoztatást kapjanak, s irányítsák, szemmel tartsak, erkölcsös viselkedésre szorítsák a hozzájuk belátogató unokákat. A vasárnapi beruccanások alapindoka a templomlátogatás volt. „Volt itt nekünk egy öreg házunk — mesélte Flaisz Treszka. Ott volt nekem a nagymamám, olyan vén, mint most én vagyok. Oda jártunk hozzá a tanyáról. Onnan mentünk a nagymisére, a templomba." Mise után az ismerős lányok csoportokba verődve, vagy éppen barátnőik társaságában végig sétáltak az utcán. „Bő ruhában jártak. Mármint a paraszt lányok. Valamennyien. Függetlenül attól, hogy gazdagok vagy szegények voltak". Csak az iparos lányóknak a ruházata volt másféle. De a paraszt lányokat, különösen pedig a pógár lányokat már a ruhájukról is meg lehetett ismerni. Az övékének az anyaga sókkal drágább, fényesebb volt. Рисок selyem. így mondták, — emlékszik vissza a lányok vonulására Fogarasi Györgyné, aki kereskedő lévén szakavatott szemmel figyelte őket a harmincas évek elejétől kezdve. — Nagyon szépek voltak, ahogy jöttek a nagymiséről egymással sorba... a kezükben volt a fehér zsebkendő, abban volt egy rozmaring, aztán így ballagtak." A korzózás után „hazamentek a nagymamához". Nála ebédeltek, délután két-három órakor elmentek a litániára. Főleg lányok jelentek meg a litánián, a legények — jóllehet a nagy miséről ők sem hiányozhattak, — a délutáni vallásos áhítatot már többnyire elmulasztották, s inkább a kocsmákba menték, ahová nemsokára a litániáról jövő lányok is követték őket kettes-hármas baráti csoportokban. Kecelen az emlékezet szerint lehetett a húszas-harmincas években vagy tíz kocsma. Bort mértek az Ipartestület helységében, a „Panka néni kocsmájában", a Hegyi kocsmában, a Mari néni kocsmájában, a Milicnél, a vasútnál is, egészen a halasi határban lévő „Dühöngő"-ig. Zene azonban nem volt mindegyikben még a vasárnapi tánc idején sem. Két cigányzenekar szolgáltatta Kecelen a zenét, ezekhez a vasárnapi táncmulatságokhoz pedig egy. Volt ugyanis a községnek egy nevezetes prímása, Lakatos Péter, a ma is élő, világhírű Laikatos Sándor rokona. Képzett zenész volt, játszott a községi szimfonikus zenékarban is, mint első hegedűs, magyar asszonnyal házasodott, így a cigányzenészék társadalmából lényegében kiemelkedett, s nem is vállalt mindenféle megbízatást, felkérést. Többek között a kocsmai táncmulatságoktól is távol maradt leginkább, s helyette — mivel Kecelen az Alföld szerte ismeretes citeras bálák nem voltak divatban — a másik, kevésbé képzett cigányzenekar szolgáltatta a muzsikát. Elsősorban a mai presszó helyén, a főtéren álló egykori kocsma volt e vasárnapi táncmulatságok színhelye, itt — mivel a fiatalság többnyire csak csárdást táncolt, s nem ismerte az akkortájt divatba jövő polkát, keringőt és egyéb modern táncokat, — a szerényebb képességű második zenekar húzta a talp alá valót. A legények fogadták fel őket, nem pedig a kocsma tulajdonosa, (hiszen nem is játszottak rendszeresen a kocsmai közönség szórakoztatására) s a fizetségük nem volt túlságosan nagy: általában néhány pengő, vagy a mulatság idején egy-két fröccs, vagy egy-egy liter bor szódával. A litániáról kijövő, többnyire másod-harmad maguklkai érkező ünneplőbe öltözött lányokat a legények már várták a kocsmákban. „Mikor mi bementünk az udvarra, mert ott kellett az akkori illem szerint ácsorognunk, a legények már ott álltak a muzsikások előtt. Odanéztek miránk, mink meg ürájuk, oszt ha intett valamelyik legény, akkor bementünk vele táncolni." A kocsmákon kívül a fiatalok a különféle körökben találkozhattak, ismerkedhettek egymással, a harmincas évektől pedig a KALOT (Katolikus Legény236