Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

parasztjai voltak, hanem „... inkább a leggőgösebbek. És nem a jó parasztemberek. Ezek a jómódú parasztok — a 20 holdasokra gondolok — nem férték be az ellenzős nadrágba, meg a vastag csizmába, olyan büszkék voltak." Mert viseletük szerint is elkülönültek a község többi lakóitól. Csizmát, ellenzős nadrágot hordtak, télen sötét színű: barna, szürke, fekete rövid télikabátot. A gazdagabbak bunda bélést tétettek bele, sőt egyesek a bundabéléses nagykábát széleit bőrrel szegték és bőrgombokat varrattak rá. Ezek voltak az úgynevezett szíjaszegett, vagy szíjkabátök. A vagyonukra, a földre voltak kizárólag büszkék, ennek az alapján, ennek tudatában dirigáltak. „Akinek földje volt, az az Isten után következett, akinek földje volt, az minden volt, akinek földje nem volt, az nem volt semmi." Akár bent lakott a (községben, akár kint a tanyán élt. Bár meg kell jegyeznünk, hogy Kecelen előbb-utóbb mindenki községi lakos lett az itt kialakult helyi, igen ésszerű gyakorlat szerint. Ennek mechanizmusát a következőkben vázolhatjuk. Kint lakott az egész család a tanyán. Pontosabban ott élt az ötven év körüli tanyatulajdonos, a harminc-harmincöt éves velük együtt élő és gazdálkodó gyermekeik két-három vagy négy serdülő korban lévő gyerekkel. Ahogy telik az idő cseperednek sutytyó korba a legifjabbak, úgy kezd a tanyán a lakóhely szűknek bizonyulni. Általában az ötvenöt éves kort elérve a nagyszülők vásárolnak a községben egy házat, s rendszerint ősszel, a betakarítás után beköltöznek s átengedik a tanyát a fiataloknak. A kapcsolat azonban nem szakad meg közöttük. A gyerekek rendszeresen bejárnak az öregekhez a községbe nemcsak a vasárnapi misére és a heti piacokra, hanem azért is, hogy a kommenció szerinti ellátást beszállítsák nekik, vagy — mint ahogyan a továbbra is tulajdonos öregek azt feltétlenül igénylik is — azért, hogy a tanyai gazdaság mindenkori állapotáról értesíthessék a nagyszülőket, megbeszéljék velük a soron következő legszükségesebb gazdasági munkák-feladatok legaprólékosabb körülményeit. De bejárnak a legfiatalabbak is. A legények a leányjáró napokon: csütörtökön és szombaton, illetve valamennyien a vasárnapi miséken való részvétel miatt. Ilyenkor szekereikkel beállnak az öregek udvarára, s innen indultak a templomba, A nagymise után együtt ebédeltek és késő délután hajtottak vissza a tanyára. Ám ahogy telt az idő, úgy öregedett az egész család. Ha elhalt valamelyik nagyszülő, akkor az egykor harmincöt éves, most már negyven-negyvenöt közelében járó gyermekek húzódtak be a községbe részben az egyedül maradtak, elaggottak istápolására, részben pedig azért, hogy maguk is átadják helyüket a tanyán az időközben felnőtté vált, családot alapított, esetleg már gyerekkel-gyerekekkel is rendelkező következő generációnak. A községben élő öregeiket messziről fel lehetett ismerni. Mikor „... beköltöztek, kispadot csináltak a ház elé és ott üldögéltek. Tudtuk a faluban, hogy hol laknak a nyugdíjas parasztok, mert ahogy mentünk, láttuk, hogy melyik ház előtt van egy-két méteres hosszúságú, két kis cölöp lábon álló pad, rajta az öregekkel. Aztán ha valaki arra haladt köszöntötték is. Ha kocsin ment, a bükés járt ki neki, azaz mutató ujjával a kalapja szélét megtoszította, ha meg gyalogosan jött, úgy köszöntötték, hogy ballagunk, ballagunk? A válasz is az volt rá hogy ballagunk. Ha ismerős volt is a két köszönő ember, akkor sem mondta meg egyik a másiknak, hogy hová ballag. Mert ez nem kérdés volt, hanem az itteni köszöntés." Ezeket a ház előtti kis padon üldögélő öregeket tisztelte általában mindenki. Tekintélyük volt, mert vagyonuk volt, mert csak haláluk után osztották szét az örökösök között a tanyát, a földet. Ezért is tűrhették el, hogy jóllehet már fizikailag nem ők művelik a földet, nem ők gondozzák a jószágot, mégis beleszólnak a gazdálkodás menetében, megkövetelik, hogy valamennyi 235