Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó László: Család-, üzem- és munkaszervezet Kecelen a XIX. század végén és a XX. század elején

деЪЫ emlékezetben is csak ilyen jegyek mutathatók fel. Ez a kiscsalád olykor négy generációt is összefoghatott, együtt élhetett és gazdálkodhatott, ám a legelső kínálkozó alkalommal (az öreg gazda halála, anyai ágon örökséghez jutás, kedvező munkaalkalom, lakásépítés lehetősége) felbomlott, családelemek szakadtak ki belőle anélkül, hogy akár a család érdekeit, akár a gazdaság kialakult rendjét megbontották volna. Az utolsó száz esztendőben azonban a kiscsalád mégsem volt mozdulatlan, változtak jellegzetességei, belső szerkezete, s egyre inkább távolodott a nagycsaládtól. Elveszítette azokat a jellemvonásokat, amelyek a két családtípust közel hozták egymáshoz. Megszűnt a szülők közvetlen irányítása. Az idős, vagy még jó erőben lévő gazda, ha naponta ki is ment a tanyára — bár ez ritka volt —, a fiait, menyeit, vejeit már nem tudta úgy ellenőrizni, megszűnt az élet apróbb dolgaiba való beleszólás, lazult az ellenőrzés mértéke, növekedett a fiak önállósága. A folyamat már a múlt században megindult, de csak a világháború után erősödik fel, s hoz valóban fordulatot. Az öregek beköltözésével megszűnt a gyermeknevelésbe való közvetlen beleszólásuk is, s a menyek is sokkal felszabadultabban élhettek. A nyári munkaidőben az öregek még gyakran kiköltöztek, beleszóltak közvetlenül is a család életébe, de télen szinte megszakadt a kapcsolat, s a vasárnapi templomozás, s a fiatalok bálozása maradt az egyetlen kapocs. A néhány évi legény kedés, nagy lány kodás adott csak újra alkalmat a nagyszülőknek, hogy unokáikkal, dédunokáikkal kapcsolatba kerüljenek, irányi tólag beleszóljanak az életükbe. „Vettek a faluban egy házat és mikor megvolt a betakarítás, így ősszel, bejöttek lakni. A 35 éves ember a feleségével meg vagy három-négy gyerekkel meg kint maradt gazdálkodni. Azok jöttek be csütörtökön a piacra, vasárnap a templomba. Beálltak a házba, az udvarba, onnan mentek el a templomba, aztán megebédeltek és mentek ki. Jöttek a gyerekek be a tánciskolába, itt tanultak a nagyszülőknél a faluban... Azelőtt meg kint aludtak rakáson a tanyában, az öregek és a nők bent a szobában, a többiek kint az istállóban, a jászolban, meg a fcötröcnél, a tehén faránál. Akkor rettenetesen igénytelenek voltak az emberek, de ez megváltozott. A harmincas években már ritka volt..." A legrégebbi emlékezet szerint az öregek a vagyon arányában gondolkodva házasították gyermekeiket. „Nem volt mese. Akár tetszett, akár nem, akit az öregpapa jónak látott, azt kellett elvenni. Azok már megegyeztek egymással, hogy né ez jó lesz, ennek szőlleje van, ennek meg a miénk mellett a földje, milyen jó, ha majd egybe össze lehet tenni. Nem volt apelláta." A húszas évektől kezdve azonban már a külön élő öregeknek nem volt ekkora szavuk, bár véleményük döntő volt. Nagyobb szerepet kapott azonban a családi tanácsban a szülő, s általában a fiatalabb korú asszony népség. Természetesen a vagyon ekkor is döntő volt, ha földdel bírókról volt szó. Szegényebbeknél a munkabírás, egymás kiismerése számított inkább. „A házasság a vagyon arányában történt. Beleszóltak a szülők is. Te fiam udvarolsz ennek a lánynak, e körül legyeskedsz? A! Szó sem lehet róla. Eljöttek az ángyik, sógorok: hát mit akarsz te avval? Hát azok öten vannak testvérek, oszt három holdjuk van. Nekünk meg öt hold van, oszt ketten vagytok testvérek. Hát hogy gondolod ezt? Hanem tudod mit? Vedd el ennek a lányát! És akkor: hallod-e, jól mondják! És akkor annak udvarolt. Még azt is megbeszélték, hogy te a mi fiúnk, az én unokaöcsém, az én körösztfiam udvarolna a te lányodnak ..." A családi élet így bizonyos fokig demokratizálódott, fokozatosan kiszabadult az öregek meghatározó uralma alól, megszűnt az életközösség. Ez pedig a nagycsaládtól való távolodást idézte elő formailag (az együttélők minőségét és számát tekintve), és lényegileg (a 206