Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó László: Család-, üzem- és munkaszervezet Kecelen a XIX. század végén és a XX. század elején

egyedül élése csak rendkívüli helyzetekben figyelhető meg, s átmeneti állapot. A két világháború alatti ilyen esetek jól mutatják, hogy a menyecske sorsa milyen volt, ha az ura nem állt mellette. Flajsz Sándorné Turcsik Teréz jó hetven év múlva így emlékezik erre az időre vissza: „1911. október 20-án esküdtünk. A férjemmel az istállóba mentünk lakni. Két testvére még nőtlen volt: András meg Károly. Mizse bácsi nős volt, János bácsi is, ők már nem laktak ott. Oszt Andrással meg Károllyal dolgoztam mindig abba a birtokba. Engemet az após kedvelt, mert nagyon szerettem dolgozni, aztán neki meg az köllött... Megszületett egy kisfiúnk és két héttel a születése után a férjem bevonult katonának. Egy évig együtt voltunk. Két esztendeig benn maradt, mikor a két esztendő letelt, akkor meg kiütött a 14-es háború, oszt akkor így magam maradtam a két öreggel. Oszt mennyit kellett nekem dolgozni!!! Valami hetven holdja volt az öregnek. De olyanok voltak azok, hogy tíz holdakon fele kaszáló, fele szántó. Valami huszonöt baglya szénát fölgyújtottunk, összeraktunk az öreggel... Volt egy kis szőlleje, olyan másfél hold. Ketten vesződtünk vele. Még permetöltem is. Ez is nehéz volt nekem. Meg mikor hordtak, akkor köllött az asztagra rakni a kévéket. Ez a legnehezebb volt... Nagy ritkaság volt, hogy egy kis disznót vágott az apósom, oszt akkor elégettük a kis szalonnát, meg kis húst. Sok tehén volt, fejtünk sokat. Oszt akkor sok túrót, meg savanyú paprikát, meg hajába krumplit ettünk. Bizony nem erősödtünk meg olyan nagyon jól...". Annak ellenére, hogy a menyecske férje a fronton volt, a család férfi tagjai csak alkalmilag segítették az apjukat. Amikor pedig az egyik otthon maradt legény megnősült, azonnal külön költözött, s magára hagyta apját a menyecskével. Amikor az apa halála után osztozkodásra került a sor, egyformán örököltek. A menyecske sanyarú munkáját nem számították külön. Más példák is azt mutatták, hogy a legtöbb menyecske kényszerből lakott férje szüleivel egy fedél alatt, mind a pógár (gazda), mind a zsellér (vagyontalan) rétegnél. Amint új házat építhettek, illetve más határon tanyai lakást szerezhettek, eltávoztak, kiváltak a családból, s sem a birtoknak, sem a közösen művelt földnek nem volt jelentősége a család együttmaradása szempontjából. A családból való kiválás nem érintette az örökrészt sem. A korábban kiváltak a polgári öröklésjog szerint ugyanannyit kaptak, mint a végig otthon maradtak, legfeljebb a legutoljára szüleivel élő gyermek kapta a házat vagy vásárolta meg házrészét a többi testvértől. A keceli többgenerációs, nagy létszámú család tehát még ha együtt élnek, s közösen dolgoznak sem tekinthető nagycsaládnak, mert sem az oldalágat (nagybácsik, nagynénik) nem foglalja magába, sem pedig nincsen olyan belső összetartó erő, amely biztosítaná együttmaradásukat akkor is, ha valamely kényszerítő külső tényező megszűnik (öreg szülők halála, új lakásépítés, bérlet váltása). Az igazi nagcsalád ezen kívül abban is különbözik, hogy a családforma szoros érdekkapcsolatban van a gazdálkodás rendszerével, a család üzem- és munkaszervezetével.

7 Az együttmaradás így családi és gazdasági érdek. Kecelen az emlékezettel elérhető legrégebbi időben is képlékenyek voltak a családok, s nem az egész család érdeke, hanem egyes családelemek szempontjai voltak a döntőbbek az együttmaradást vagy szétválást tekintve. Kecelen fellelhető egy olyan családtípus is, amely a különélő nagycsalád bizonyos jegyeit mutatja. Az ilyen nagycsaládban az egyes családelemek (kiscsaládok) önálló üzemegységet vezetnek, de ezek az üzemek nem teljesen önállóak, az öreg gazda vezetése alatt állanak, s a jövedelem egy helyre folyik be, 7 SZABÓ László, 1973.; SZABÓ László, 1980. 99—112. 204