Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

N. Bereznai Ilona–Novák László: Nagykőrös népélete a századforduló idején

inkább Bécsbe ment, míg az uborka Németország nagyobb városaiba: Berlinbe, Münchenbe, Drezdába, sőt rengeteg áru ment Hamburgba is.

20 Már most, hogy ez a rengeteg mennyiség, amely mind, kivétel nélkül kis termelőktől, kis tételben került a piacra, reggel 8 órára fel legyen vásárolva, az állomásra ki legyen szállítva, ott be legyen rakva, a piac reggel 1/2 3-kor kezdődött. Ez azt jelenti, hogy éjjel 2 órakor talpon volt a város és tolták talicskán és dübörögtek a kocsik megrakva salátával, majd uborkával és a szezon gyümölcsökkel: földi eper, spanyol meggy, fekete cseresznye, nyári körte, nyári alma, csemege szőlő és utolsónak már szeptember vége felé a lekvárnak való kék szilva. Szóval áprilistól októberig éjjel két órától kezdve nem lehetett aludni. Ebből a piacozásból az én öreg Rozi néném is kivette naponta a részét, mert délután kiment a szőllejébe Esztivel, a hűséges szolgálóval — 30 évig szolgálta egészen haláláig — ott megszedtek egy talicskára valót, hat garabó gyümölcsöt. Reggel 2 órakor bezörgetett Eszti az ajtón: — Kisasszonykám kelők. — Nyitom — válaszolt Rozi néném. — Itt a kulcs. Kiadta a konyhába. Eszti felszedelőzködött, kizárta a kisajtót, maga után bezárta, bezörgetett az utcai ablakon: — Kisasszonykám tessék a kulcs. Rozi néném bevette a kulcsot az ablakból és újra kezdtünk aludni. Négy órakor kopogás az ablakon. — Kisasszonykám möggyüttem. — Elkelt minden? — El. — Adom a kulcsot. Újra ablaknyitás, kiadja a kulcsot, Eszti bejön a kisajtón, bezörög a konyhaajtón, Rozi néném újra felkel, kinyitja a konyhaajtót, beveszi a kapukulcsot, bezárja a konyhaajtót, lefekszik immáron negyedszer hajnali 1/2 5-kor, hogy egy fél óra múlva 5 órakor most már végérvényesen felkeljen..." A nyári szezonban, minden nap tartottak piacot Nagykőrösön. Érdékes színfoltja volt a zsibárus. „Kikönyököltem Rozi nénémmel az ablakon. Samu éppen kezdett lepakolni rozoga kocsijáról. Először leterítette a földre rongyos, kockás pokrócát, azután szép sorjában rendre rakosgatta a sok lim-lomot. Volt ott minden, amit az utcán, vagy a város szélén lévő szemétdombon jónak látott mint értéket összeszedni: elhajított kötéldarab, törött villa, láncdarab, rozsdás lakat, ajtópánt, tolóka, kampós szeg, pityke gomb, cipősarokvédő, pápaszemtok, bot végére való szurkáló, gamó, nadrágszíjra való csatt, borjú, orrára való sündisznóbőr, bárány nyakára kis csörgő, disznókolomp, kijukadt fenekű fazék és más gömböly, füles edény, igen alkalmas szobadísz virágtartónak, mert ha nagyon meglocsolják, kicsurog alól, a fölösleges víz, nem rothad meg a gyökér. Lőcsgúzs, törött kaszahegy, abroncsdarab, kopott patkó, pipaszár, libaszárnytoll, rongy és százféle egyéb szemét, de ami legjobban megragadta figyelmemet: valami négy pár boros fiaskónak a nyaka. Körülállták az »üzletet« a gubás gazdák, pipáztak valamennyien nagyban tanakodtak, ki mit vegyen. Borzasztóan érdekelt, mire lehet ezt a rengeteg ócskaságot használni? Ki is mentem közibük, hogy jobban hallhassam beszédjüket. Az egyik subás gazda felvesz két szárny tollat, meghajlítja, majd elereszti, erre a toll visszaugrik, újra egyenesre, tehát jó rugalmasnak bizonyult; no, ez megfelel. Meg is kérdi rögtön az árát : — Mire mondod ezt a két tollat Samu? — A kettőt odaadom hatért. 175