Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Liszka József: Adalékok a hátikosárra vonatkozó ismereteinkhez

szinte ma is széltében-hosszában a vizsgált terület falvaiban, s ez már önmagában jelzi a szóban forgó teherhordó eszköz széles körű népszerűségét. Vizsgálódásaink során a hátikosárnak (hátyi, hátyikas, lacikas, baszárka) két főbb típusát, valamint néhány altípusát és természetesen ezek számtalan variánsát sikerült megkülönböztetni, ám most a formai különbözőségektől eltekintve, a használat alkalmaira, módjaira vonatkozó adatainkat sorakoztatjuk fel. Az alaki kiképzéstől lényegében függetlenül általános, hogy egy-egy gazdaságban a hátikosárnak volt (van) egy ünneplőbb, díszesebb, jobban megkímélt, megtakargatott (Ipolyszalka) és egy hétköznapi, határbajáró példánya is. Ezt az általános kijelentést annyira már elöljáróban is pontosíthatjuk, hogy vannak települések (pl. Ipolyszalka), ahol a hátikosárnak ugyanazt a típusát használják a hétköznapi munkák során az ünnepeken egyaránt. Másutt (pl. Leled, Baj ta, részben Helemba) viszont az figyelhető meg, hogy volt egy ünnepi alkalmakkor előnybe helyezett típus (börzsönyi kas vagy páldi kas) és csak hétköznapi munkára befogott típus (lacikas). E típusok részletesebb bemutatására a későbbiek folyamán még visszatérünk. Most — ezektől függetlenül — a hátikosár használati alkalmait, módjait tekintjük át. A díszesebb, jobban megkímélt darabot elsősorban piacra, vásárba menet használták. Amikor a határban dolgozók számára (általában aratáskor, szüretkor) ételt kellett kivinni, akkor az asszonyok szintén ebbe a jobban megtakargatott hátikosárba rakodtak. Ipolyszalkán a pékhez is így vitték a két világháború közötti időszaktól egészen az ötvenes évekig a kenyértésztát: a hántolt fűzfavesszőből készült kenyérkasba (0 25 cm) tették a tésztát, majd ebből kettőt a hátyikasba; egy karkosarat, komaasszony-kosarat pedig annak tetejére felkötve helyeztek el (3. kép). A hátyi ünneplősebb változatán a kasmadzag (heveder) is díszesebb volt. Ezt minden esetben házilag készítették (ugyanis szervesen nem tartozott a kosárhoz, tehát a kosárkötők enélkül árusították) lapos madzagból, amelyre főleg piros és fekete, virágos, rozmaringos vagy koszorús mintákat is hímeztek, varrtak. A hátikosarat piros mintás háziszőttes kasruhával, kaskendővel takarták le, amelyet a kosár belső falához erősített kis hurokszerű akasztó és a káva, kánva lekötőzsinórral történő összekötésével rögzítették oda. A hátikosár hétköznapi változatának a felhasználási módja, alkalmai a fentieknél jóval változatosabbak. Asszony hátikosár nélkül nem ment a határba, bármilyen munkája is volt odakünn. Kapáláskor a hátikosárba pakolta azt a kevés elemózsiát, amire munka közben szüksége volt, majd hazafelé jövet az állatoknak (elsősorban természetesen a baromfinak) való zöldtakarmányt (herét, répalevelet, kukoricasarj út stb.), füvet, szénát szállított benne.

4 Az sem volt ritka, hogy a határba induló anya karonülő kisgyermekét ültette a hátyikasba (Helemba). A vizsgált terület falvainak határában viszonylag sok gyümölcs termett, így a gyümölcsszedéskor, -szállításkor is fontos szerepe volt a hátikosárnak. A helembai asszonyok (de igen gyakran a férfiak is) hátikosárban cipelték haza a sokszor távolfekvő gyümölcsösből a leszedett termést.

5 A bajtaiak az erdőben tuskószedéskor is hátyikast, lacikast vittek magukkal, s abba rakva 4 A Börzsöny-hegység falvaiban a füvet a századforduló táján általában hátyiban hordták, „amelynek a tetejére kötelet erősítettek, hogy a magasra rakott terményt a kosárhoz kötözhessék" (IKVAI 1977b, 637). 5 A börzsönyi Kemencén és Perőcsényben „a zsellérek néhány sorról szedett (szőlőtermésüket ritkán vitték haza fogadott fuvarral. Akinek nem volt puttonya, hátyiban vitte haza a szőlőt. Sokszor a férfiak elölre és hátulra is vettek háti kosarat" (NOVAK 1977, 233). 110