Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

P. Madar Ilona: Alsó-Garam mente földművelése

is viszi az eke" se nem túl nedves, mert ha lágykemény nem lehet megmunkálni, cipókás, hantos vagy hasábos lesz, „egybe szedi fel az eke." A századfordulóig falovon, másnéven ekelovon vitték ki az ekét a határba.

26 Mikor eltiltotta a hatóság az ekeló használatát, a szekérderékba került a szállítandó eszköz, hátulra a taliga, középre az eke, szarvával az ülés felé. A nagyszülők elbeszéléséből úgy tudják, hogy valamikor ökrökkel szántottak, de a mostani öregek már fiatalabb korukban is (tehát a századfordulón) ló„Gurgó" (henger). Bény (1974). val húzatták az ekét. A két világháború között a tehén igázása is elterjedt. A lovakat kisefával fogták az eke elé. A ló vezénylő szavai: indító : megállító : jobbra fordító: balra fordító: sürgető : дуга, na! hő! tüledre! hozzádra, hozd ide ne! ne, gyie! A szarvasmarhát tézslás járommal fogták az eke elé. Vezénylő szavak: indító szó: ne, gyerünk! megállító szó: hopp, hóha! Lóval való szántáshoz egy ember elég volt, ekkor a szántó nyakába vette з gyeplőt és két kezével tartotta az ekeszarvát. Aki szarvasmarhával szántott, másodmagával ment. Egyik vezette az állatokat, a másik tartotta az ekét. Induláskor keresztet rajzoltak a levegőbe az ostorral, némelyek a földre, mások a levegőbe, Jézus segélj ! — mondták. Egy pár ló egy magyar holdat (1200 négyszögölet) kiszánt egy nap, egy pár szarvasmarha 7—800 négyszögölet. Hosszú időn át tartó szárazság után nagy darabokban forgatta ki az eke a rögöket. Ilyenkor az asszonyok és a gyerekek addig pufolták, ütötték fejszével, tővető kapával vagy bottal, míg szét nem porladt. Vetőre való szántáskor vasazni — boronálni és simítani szoktak. Fogas vagy puha boronával, esetleg mindkettővel. Az is előfordult, hogy akinek nem volt sima boronája, leszerelte az egyik szekédoldalt, és azzal simított. 26 A faló formája megegyezik a BALASSA Iván 1973. 449. közölttel. 372